Fekete Gyuls

Részletek, Kiss Géza, ormánsági református lelkész, 1937-ben megjelent Ormányság c. művéből.

Előszó

Ez a könyv nagy lelki gyötrődésekből született. Évtizedek óta figyelem népem mindinkább gyorsuló ütemben halálba rohanását. Hetvenöt év, három egymást követő egyke-nemzedék azt jelenti, hogy minden száz ember helyett a harmadik egyke-nemzedékben már csak 6,4 ember van. Mi ez? A végkipusztulás. Idestova 75 éve, hogy Ormányságban megkezdődött ez a halálba rohanás, s hogy mégse telt be a végzet, annak köszönhető csupán, hogy nem 100%-os teljességgel indult meg a kezdő évtizedekben, s hogy az idősebb nemzedékek, mint a hídlábaknál megtorlódó jég, még itt vannak. A statisztikai adatok tömegeinek ismeretében ma már szinte meztelen valóságában áll előttünk a probléma, szinte gyökeréig ismerjük az okokat, s az okok ismeretében világosan áll előttünk a gyógyítási mód is: milyen szomorú - ne legyen ennek a megállapításnak bántó éle igen jó magyar emberek felél - hogy egyetlen lépés eddig a kérdés megoldására nem történt. Hol marad a törvényhozás a szükséges törvényjavaslatokkal? Hát nem elkongott-e már az utolsó óra is fölöttünk? A magyar fa legszebb és legősibb ágain olyan sorvadási folyamat indult meg, hogy kétségtelenül a legsötétebb nemzeti tragédia arányai vannak kibontakozóban előttünk, ha a leggyökeresebb eszközökkel azonnal munkába nem fogunk. Ki meri vállalni a felelősséget minden további kése-delemért?

Ebből a készülő nagy nemzeti tragédiából is mutat be majd néhány sötét lapot ez a könyv. Itt az ideje, hogy világosan lássunk. Nem az szereti igazán a hazáját, aki elkendőzi a halálos bajt - jaj, idegenek meg ne tudják! - s közben meghal a halódó. Hanem az szereti igazán, aki felelőssége tudatában odavezet a nyitott sebhez: ezen a seben feltétlenül kifolyik az utolsó csöpp vér is, de kössük be a sebet s mentsük meg a halódót.

Hát kössük be a sebet és mentsük meg a halódót!

De, ha ebben az utolsó órában föl nem ébredünk s a többi halódó között a legnagyobb beteg, az én drága Ormányságom vére utolsó csöppjének elszivárgása kell ahhoz, hogy fölébredjünk, ha az én népemnek csak halotti ruhát engedünk már - maradjon fönn legalább emléke ezeken a lapokon annak, hogy ez a nép is élt valamikor: mi volt ez az élet s mik voltak azok a kincsek, amiket ez az élet hordozott? Olyan ez az írás, mint a könyvbe préselt szagos menta. Élet csak mögötte már, senkit és semmit föl se támaszt, de a régi, a mindinkább tovatűnő s majdnem biztos halálra ítélt élet illatából ad valamit: ez is magyar élet volt. Ennek a könyvnek első, bár nem egyetlen föladata te-hát ezen a földdarabon a pusztuló magyar élet kincseinek összegyűjtése, újra megragyogtatása és megmentése az elkallódástól. …”

„ …. Az élet további fejlődésére, bár gazdasági adatok nélkül, roppant érdekes fényt vet már most az 1787. évi népösszeírás. Címe: Haupt-Summarium. Über den bey der Revision pro Anno 1787. in diesen Process erhobenen Populations Stand. (Baranya vármegye levéltára.) Itt már a családok száma mellett lélekszám is van, sőt az 1-12, 13-17 éves gyermekek számát is külön feltünteti. Íme, a legfontosabb adatok:

Falu	Házszám	Családok száma	Lélekszám	1-12 évesek	13-17 évesek
1. Adorjás	31	39	203	23	5
2. Besence	32	37	239	44	7
3. Bogdása	64	72	456	77	14
4. Cinderibogád	24	23	154	24	4
5. Cún	31	37	215	29	8
6. Diósviszló	87	93	584	83	23
7. Drávacsepely	45	51	345	60	6
8. Drávacsehi	40	48	250	37	4
9. Drávaiványi		59	434	64	18
10. Drávapalkonya	66	68	420	75	12
11. Drávapiski	30	34	223	30	4
12. Drávaszabolcs	45	48	282	40	11
13. Drávaszerdahely	49	51	257	28	5
14. Hernádfa	12	12	100	19	2
15. Hídvég	33	46	246	33	8
16. Hirics	57	73	372	50	9
17. Kákics	34	44	280	44	18
18. Kemse	24	27	192	31	8
19. Kémes	59	67	394	50	14
20. Kiscsány	52	71	471	56	19
21. Kisszentmárton	34	42	220	42	4
22. Kovácshida	44	49	254	36	11
23. Kórós	49	61	363	58	4
24. Lúzsok	33	40	250	35	8
25. Magyarmecske	52	75	431	69	14
26. Marócsa	21	26	156	27	4
27. Márfa	29	34	195	28	7
28. Mónosokor	18	21	142	26	6
29. Nagycsány	25	30	186	25	8
30. Oszró	40	54	322	37	8
31. Páprád	18	24	122	18	4
32. Piskó	59	55	361	54	20
33. Rádfalva	69	81	443	57	19
34. Rónádfa	32	41	255	44	17
35. Sámod	26	42	229	43	4
36. Sósvertike	28	40	271	43	11
37. Szaporca	55	66	379	64	11
38. Tésenfa	33	42	228	24	10
39. Újmindszent	21	29	191	34	9
40. Vajszló	107	134	765	121	24
41. Vejti	33	38	240	38	8
42. Zaláta	56	74	470	77	15

Táblázat 1

(Sajnos, a Somogyhoz tartozó négy község: Sellye, Okorág, Drávafok, Markóc adatait Somogy vármegye levéltára nem szolgáltatta ki.)

Örvendetes szaporodást látunk: a családátlag falvanként már 50. Egyébként éppen elég megdöbbenni valónk van, ha gondosan végigolvassuk ezeket az adatokat. Az első: a 13-17 éves gyermekek - öt évfolyam - feltűnően csekély száma. Mi lehetett az oka? Csak pusztító járványokat tudok elképzelni. Egyházi anyakönyveink a későbbi évtizedekből nem egy esztendőről szólnak, amikor pl. a torokgyík a falu gyermekeinek túlnyomó százalékát elsöpörte, s megesett, hogy egy-egy anya egy hét alatt három gyermekét kísérte ki a temetőbe. A halál népének voltak esztendei, amikre külön is ráírhatta: a jajgatások esztendei. - A másik megdöbbentő az, hogy az 1-12 éves gyermekek számát elosztva tizenkettővel, egy évfolyamra mindössze 158 élő gyermek esik. Ez pedig pontosan 12,55 ezre-léknek felel meg, tehát gyermekei számából ítélve, ez a statisztika sorvadó népet tüntet föl. Mi történt itt? Tökéletesen elhagyott nép előtt állunk? Olyan nyomorúság az élet, hogy nincs értéke? Megkezdte volna már akkor gyermekei eldobálását ez a nép? Vagy mindegyik kérdésre külön is igen a felelet? -A harmadik, amire rádöbbenünk, az, hogy ez a nép az utolsó négy évtized alatt úgy földuzzadt, hogy egyharmadát minden nehézség nélkül már akkor telepíteni lehetett és kellett volna. Ezek a számok tökéletesen meggyőznek arról, hogy, ha kíméletlen kezek félre nem lökik - minden idegen település nélkül ez a nép egymagában is betöltötte volna Baranya mezőit. Te-hát ismét a koldusság végzete, amibe belezuhant. - A negyedik, amire rádöbbenünk, az, hogy 1787-től 1934-ig, tehát másfél századon át ez az őslakosság nemhogy fejlődött volna, de vissza-sorvadt ezen a területen. Fenti adatok némi töredéktől eltekintve tiszta reformátusságról szólnak. Ez az őslakosság. A további statisztikai összehasonlításokban ennek az őslakosságnak, tehát a tiszta reformátusságnak adatait fogom csak vizsgálni, mert az őslakosságról akarok tiszta képet. Íme, tehát 1797 és összehasonlító táblázata:

Táblázat 2

Falu	Lélekszám 1787-ben	Lélekszám 1934-ben

1. Adorjás	203	205
2. Besence	239	178
3. Bogdása	456	370
4. Cinderibogád	154	118
5. Cún	215	251
6. Diósviszló	584	512
7. Drávacsepely	345	289
8. Drávacsehi	250	225
9. Drávafok		498
10. Drávaiványi	434	323
11. Drávapalkonya	420	365
12. Drávapiski	223	153
13. Drávaszabolcs	282	302
14. Drávaszerdahely	257	226
15. Hernádfa	100	l. Rónádfa
16. Hídvég	246	230
17. Hirics	372	277
18. Kákics	280	338
19. Kemse	192	112
20. Kémes	394	243
21. Kiscsány	471	l. Oszrónál
22. Kisszentmárton	220	214
23. Kovácshida	254	209
24. Kórós	363	342
25. Lúzsok	250	225
26. Magyarmecske	431	294
27. Markóc		162
28. Marócsa	156	200
29. Márfa	195	168
30. Mónosokor	142	69
31. Nagycsány	186	145
32. Okorág		257
33. Oszró	322	628 és Kiscsány
34. Páprád	122	72
35. Piskó	361	290
36. Rádfalva	443	336
37. Rónádfa	255	202 és Hernádfa
38. Sámod	229	173
39. Sellye		701
40. Sósvertike	271	269
41. Szaporca	379	363
42. Tésenfa	228	259
43. Újmindszent	191	78
44. Vajszló	765	576
45. Vejti	240	264
46. Zaláta	470	418

Egy pillantás ezekre a számoszlopokra, csak úgy süvölt a tragédia előszele, ami elsöpri majd ezt a népet.

Mielőtt a sötét felhő ránk ül, csak egy napsugaracska még. - Hogy a nagy országos és világesemények milyen nyomtalanul zúgtak el ezek fölött a kis faluk fölött, mint a levelek alá bújt katicabogár fölött egy-egy nyári vihar, mennyire nem tartoztak akkor még életéhez, íme, a napóleoni háborúk idején egy kis falucska egész elöljáróságát megmozgató probléma. (Baranya vármegye levéltára.)

Mi alólirottak ezen levelünk rendiben valljuk és bizonyítjuk, hogy hellységünk közönséges Pásztorának Varga Istvánnak vagyon két borjas tehene, 8 darab s. v. (salva venia bocsánat a szóért) Sörtvélesei, és bír 2 Hold Kemanentialis Földeket, jó és jámbor erkölcsű pásztorunk már 33 Esztendőknek elfolyta alatt, olly tehettséggel bír, hogy az bogdásai község által Katonának állíttatott Fija Varga János, az Kapitulátiónak rendes Esztendeinek kiszolgálása után haza szabadulván, nem tsak Attjának (kinek eggyetlen egy fija) Gazdaságában, keresményéből tisztességesen elélhet, Sőt már már erőtlen állapotra jutandó öreg Attyának s annjának, úgy árva módon sínlődő Hitvössének és 8 esztendős gyermekének táplálására nézve, Szabadulása igen nagyon szükséges. Melljet mi njilván megesmérvén, mindezek valóságára adánk ezen Hellységünk szokott P öcsé tjével megerősíttetett Tanu-bizonjság/évő Levelünket Kákitson 18-ik Nov. 808. Gál Márfonj Kákifs Hellységnek Bírája, Öreg Vass Ferentz, Balás Dávid, Mojs Miklós és Vas János Esküttek.

Hogy Varga János sínlődő Hitvössével mi lesz, hogy a vármegyében „elfekvő" katonaság szénajárandóságát elveszi-e a víz, vagy se (már említett 1820. évi Instantia), hogy a 67 frt. 28 garas kincstári járandósága a községnek miből kerül elő, ennyi és nem több a külön probléma. Egyébként marad árvíz, kenyértelenség, nyomorúság, tífusz, vérhas, torokgyík, vad, fúmony, vadmadár, hal, csík, talpasház, süényfal, zsoltár, biblia, komor, gondnak ütött arc, mindenbe beletörődés, kitörő kedv, bizalmatlanság, bizalma könnyelmű odadobása, nagy jajgatás, kevés öröm, szóval: mindennapi élete s vele története ugyanaz. Történetírói: temetője fejfája. Zuzmósodik, korhad az is, egykét évtized földre dönti. Semmi több, amit ember ír.

És most jöjjenek a ballada lihegő sorai: a számoszlopok!

Forrásaim a következők:

1828 - Nagy: Notitiae.

1833 - Thiek: Königreich Ungarn. Adatai végig megegyeznek Nagy adataival, tehát valószínűleg forrásműve volt a Notitiae. Thiele adatait éppen azért nem közlöm.

1836 - Fényes: Magyarország mostani állapota statisztikai és geographiai tekintetben.

1845 - Hölbling: Baranya vármegyének orvosi hely irata. Adatait az esperességektől kapta, tehát pontosan vezetett anyakönyvekből. Tizenegy év születési, halálozási és házassági adatait adja s a lélekszámot.

1850- Az abszolutizmus korabeli összeírás. Sajnos, csak a siklósi járás adatait találtam meg Baranya vármegye levéltárában, a szentlőrinci járás adatai nyomtalanul eltűntek.

1851- Fényes: Magyarország geographiai szótára.

S végül közlöm 1934. év egyházi összeírását.

Íme - a táblázat:

Táblázat 3

	1787	1828	1836	1845	1850	1851	1934
1. Adorjás	203	289	245	227	228	172	205
2. Besence	239	306	290	430 Pápráddal	266	282	178
3. Bogdása	456	498	465	570	---	476	370
4. Cinderibogád	154	269	264	---	---	277	118
5. Cún	216	316	253	362	366	260	251
6. Diósviszló	584	212	1480	585	618	1150	512
7. Drávacsepely	345	298	352	410	425	230	289
8. Drávacsehi	250	357	328	383	402	700	225
9. Drávafok	---	---	---	---	---	---	498
10. Drávaiványi	434	498	441	493	---	459	323
11. Drávapalkonya	420	696	664	552	598	720	365
12. Drávapiski	223	269	250	---	282	235	153
13. Drávaszabolcs	282	366	384	479	433	589	302
14. Drávaszerdahely	257	395	420	350	356	598	226
15. Hernádfa	100	106	90	---	---	---	Rónádfánál
16. Hídvég	246	386	360	341	384	257	230
17. Hirics	372	287	298	763 Kisszentmártonnal	503	200	277
18. Kákics	280	381	359	630 Marócsával	411*	403	338
19. Kemse	192	139	139	658 Piskóval	---	300	112
20. Kémes	394	386	385	406	437	350	243
21. Kiscsány	471	203	198	1012 Oszróval	---	170	628 Oszróval
22. Kisszentmárton	220	202	225	---	306	---	214
23. Kovácshida	254	385	338	328	350	648	209
24. Kórós	363	489	464	446	509	650	342
25. Lúzsok	250	279	230	336	---	201	225
26. Magyarmecske	431	274	400	399	---	447	294
27. Markóc	---	---	---	---	---	---	162
28. Marócsa	156	199	208	---	---	300	200
29. Márfa	195	357	354	235	248	400	168
30. Mónosokor	142	169	140	---	---	150	69
31. Nagycsány	186	469	439	---	---	220	145
32. Okorág	---	401	412	---	---	500	257
33. Oszró	322	209	225	---	---	220	---
34. Páprád	122	223	210	---	182	180	72
35. Piskó	361	384	345	---	---	305	290
36. Rádfalva	443	459	494	468	521	650	336
37. Rónádfa	255	172	145	288*	---	184	202
38. Sámod	229	401	373	275	291	291	173
39. Sellye	---	742	742	---	---	703	701
40. Sósvertike	271	195	201	478	---	248	269
41. Szaporca	379	306	372	764 Tésenfával	396	300	363
42. Tésenfa	228	309	218	---	329	256	259
43. Újmindszent	191	289	284	---	---	300	78
44. Vajszló	765	1189	1012	900	914	1080	576
45. Vejti	240	209	225	321	---	250	264
46. Zaláta	470	619	619	670	---	323	418

Most, hogy a táblázat előttünk van, készakarva írok utólag forrásaim megbízhatóságáról. Teljesen hitelesnek vélem az 1787. évi összeírást. Sajnos, a keresztyéneket együtt mutatja ki, külön a zsidóktól. Miután akkor még egységes vallásúak voltak ezek a falvak, hiszen a 40 évvel későbbről szóló adatok is alig mutatnak ki némi töredék más vallásút, ezek a számok csaknem teljes egészükben az őslakos reformátusságnak tekinthetők. A töredék más vallásút ma már nem tudjuk különbontani. Teljesen megbízhatók 1934 záró adatai is, pontos egyházi összeírások nyomán. Tökéletesen igazolva látom Hölbing 1845. évi adatainak hitelességét két okból: 1. Pontosan vezetett egyházi anyakönyvek alapján maga az akkori esperesség állította össze. 2. A rá 5 évre történő abszolutizmus korabeli, 1850. évi népösszeírás adatai fedik az 5 év alatt történt népszaporodás valószínű számait. Egy helységben, Drávaszabolcson mutat fő 1 kevesebb lélekszámot, de ezt egyetlen dúló járvány is megmagyarázza. Az 1850. évi adatok hitelességét pedig tökéletesen igazolva látom Hölbing adataiból. Ezeknek az adatoknak hitelességéből viszont első pillanatra látszik Fényes és Nagy adatainak komolytalansága. El sem tudom gondolni, honnan vették itt-ott szinte megdöbbentően valószínűtlen számaikat. Ezeknek a komolytalan adatoknak tömegei teljesen hitelüket rontják hihetőbb adataiknak is. Marad tehát szilárd pontnak 1787, 1845, ahol 1845 hiányzik, pótolom 1850 adatával, alig változtat a képen - s 1934.

S most megpróbálom összeállítani - sajnos, hiányos adatokkal - az őslakos ormánysági nép fejlődését 1696 óta. Az 1787. évi népszámlálásig egy állomás, 1752 adatait közlöm csupán. 1696, 1752 adatait csak családok számában tudom adni, 1787 adatait család- és lélekszámban. Megvan tehát a természetes kapcsolat.

Táblázat 4

	1696 Családok száma	1752 Családok száma	1787 Családok száma	1787 Lélekszám	1845 Lélekszám	1850 Lélekszám	1934 Lélekszám
1. Adorjás	5	13	39	203	227	---	205
2. Besence	3	13	37	239	---	266	178
3. Bogdása	5	26	72	456	570	---	370
4. Cinderibogád	---	3	23	154	---	---	118
5. Cún	4	13	37	215	362	---	251
6. Diósviszló	11	29	93	584	585	---	512
7. Drávacsepely	4	23	51	345	410	---	289
8. Drávacsehi	2	14	48	250	383	---	225
9. Drávafok	---	---	---	---	---	---	498
10. Drávaiványi	5	12	59	434	493	---	323
11. Drávapalkonya	8	26	68	420	552	---	365
12. Drávapiski	3	11	34	223	---	282	153
13. Drávaszabolcs	5	15	48	282	479	---	302
14. Drávaszerdahely	5	26	51	257	350	---	226
15. Hernádfa	---	---	12	100	---	---	Rónádfával
16. Hídvég	---	17	46	246	341	---	230
17. Hirics	7	18	73	372	---	503	277
18. Kákics	5	10	44	280	Marócsával 630	---	338
19. Kemse	---	11	27	192	Piskóval	---	112
20. Kémes	7	29	67	394	406	---	243
21. Kiscsány	10	13	71	471	1012 Oszróval	---	628 Oszróval
22. Kisszentmárton	3	11	42	220	---	306	214
23. Kovácshida	3	16	49	254	328	---	209
24. Kórós	7	20	61	363	446	---	342
25. Lúzsok	5	12	40	250	336	---	225
26. Magyarmecske	8	18	45	431	399	---	294
27. Markóc	---	---	---	---	---	---	162
28. Marócsa	---	10	26	156	Kákiccsal	---	200
29. Márfa	---	10	34	195	254	---	168
30. Mónosokor	3	7	21	142	---	---	69
31. Nagycsány	---	7	30	186	---	---	145
32. Okorág	---	---	---	---	---	---	247
33. Oszró	---	17	54	322	Kiscsánynyal	---	Kiscsánnyal
34. Páprád	---	8	24	122	---	182	72
35. Piskó	---	22	55	361	658 Kemsével	---	290
36. Rádfalva	7	27	81	443	468	---	336
37. Rónádfa	4	13	41	255	288 Hernádfával	---	202
38. Sámod	3	14	42	229	275	---	173
39. Sellye	8	---	---	---	---	---	701
40. Sósvertike	---	10	40	271	478	---	269
41. Szaporca	4	14	66	379	747	---	363
42. Tésenfa	5	14	42	228		---	259
43. Újmindszent	---	8	29	191	---	---	78
44. Vajszló	3	39	134	765	900	---	576
45. Vejti	---	12	38	240	321	---	264
Zaláta	4	26	74	470	470	---	418

Az adatok hiányossága miatt nem tudtam pontos munkát végezni. Pl. részadatokból tudom, hogy a népesség lassú szaporodása nagy átlagban folytatódott még az 1860-as évekig. A következő grafikon erről is mond valamit ugyanakkor, amikor szinte kiáltja a 150 éves tragédia közeli végét. 1833-tól 1933-ig minden tizedik év születési adatát adom a 45 községből. Pontosabb munka lett volna, ha a 10 évenkénti átlagokat rajzolhatnám föl. Sajnos, ezekhez az adatokhoz is csak nehézségek árán tudtam jutni. Miután 100 évről van szó, így is pontosan mutatja a vonal mélységét, ami felé zuhanunk.

Grafikon 1 (Ezt nem sikerült bemásolni. Amit szemléltet: a születésszámok hetven év alatt zuhanásszerűen lecsökkentek az ormánysági reformátusok körében. A legmagasabb 1863-ban volt 620 körüli értékkel. Ez az 1930-as évekre 150 alá esett. A trendvonal egyértelmű hanyatlást mutat. M. I.)

S most álljunk meg még egyszer a számoknál.

Az ősi törzs lélekszáma - a többi mind mellette sarjadó más tenyészet - 1934-ben a református egyházak összeírása szerint már csak 11 961 lélek a 45 községben. A belőle kivált néhány nazarénussal kerek 12 000 lélekre tehető. Ismétlem: Sellye, Okorág, Markóc és Drávafok adatait Somogy vármegye levéltárából semmi módon sem tudtam megkapni, s a távolabbi múltra nézve csak 41 község pontos számadatait tudom. A négy ismeretlent tehát csak mint átlagot adhatom hozzá. A 41 község lélekszáma volt az 1787. évi Summariumhan, 12 590- Ehhez jön még négy község lélekszáma. A négy község reformátusainak lélekszáma ma 1618. Ha a többi községnél - alig néhányat leszámítva - ma ugyanaz a lakosság, vagy éppen fogyott, nem járunk messze a valóságtól, ha a 4 község 1787. évi lélekszámát kerek 1500-ra becsüljük. Volt tehát a 45 község akkori lélekszáma 14090. Ebből csapjunk le 590 lelket már akkor itt élő vagy beszivárgott katolikusokra. (A zsidók külön rovatban szerepeltek.) Fogyott tehát ezen a területen az őslakos magyarság másfél század alatt kerek 1500 lélekkel. Az 1845. évi összeírás hiányzó adatait kiegészítve az 1850. évi hivatalos összeírás található adataival, még mindig hiányzanak 8 községről az adataink: Cinderibogád, Drávafok, Markóc, Mónosokor, Nagycsány, Okorág, Sellye, Újmindszent. A csak itt hiányzó községek lélekszáma volt 1787-ben 673. Az úgy 1787-ből, mint 1845-50-ből hiányzó községek ref. lélekszáma volt 1934-ben 1618. Ha ezt a két összeadhatatlan számot összeadom, kijön egy képzeletbeli szám az 1845-ik évre: 2291 lélek. Minden összevethető adat bizonysága szerint ennél jóval magasabb volt a lélekszám akkor, tehát nem vétek a valószerűség ellen, ha a hiányzó 8 község őslakossága lélekszámát 1845-50 táján 2500 lélek körül becsülöm. A többi község ref. lélekszáma volt 1845-ben 14 905. Mind a 45 község lélekszáma együtt 1845-ben becsülhető hát kerek 17 500 lélekre. Fogyott tehát az őslakosság ezen a területen 1845 óta máig 5500 lélekkel. De a lélekszám csúcspontja az 1860-as évek elején, tehát 20 évvel később volt, miután a születési statisztika - amint láttuk - 1863-ig állandóan emelkedett. De a szórványosan meglévő lélekszámadataim is - sajnos, a nagy egészről nem tudtam már képet kapni - 1863-ig mindenütt a lélekszám emelkedéséről tanúskodnak. Ha a lélekszám-emelkedést nagyon óvatos becsléssel csak 500-nak veszem, 1863-óta kerek 6000 lélekkel - de valószínűleg jóval többel - fogyott Ormányság 45 községében az őslakos magyarság lélekszáma. Tehát önmagának kerek ¹/₃-át letörölte ez a nép azóta az élet színpadáról. Pedig a gyermekpusztítás nem is hirtelenül és egyszerre lángolt fel. Nagy lökést az 1900-as évek elején kapott s még végzetesebb lökést a világháború után. De 6000 lélek fogyás helyett 70 év alatt megfelelő szaporodási feltételek mellett legalább ugyanannyi lélekkel szaporodnia kellett volna. Tehát legalább 12 000 magyar lélek hiányzik innen, akinek lennie kellene. Fele Mohács! Mintha 12 000 sír kiáltozna ezen a kis területen feléd: emberek, álljatok meg hát egy percre és gondolkozzatok!

Próbáljuk most ezekből az óvatos becsléssel fölvett számokból megalkotni Ormányság népesedési grafikonját 1696-tól. 1787-ről mind a család-, mind a lélekszám megvan. Ahányszor több itt a lélekszám a családszámnál, ugyanezzel a számmal szorzóm meg az előző összeírások családszámait, hogy a valószínű lélekszámot megkapjam. Számszerű pontossággal tehát nem tudok dolgozni adataim hiányossága miatt, csak a valószínű képet adom, amiben mégis benne van lehető hűséggel majd 250 esztendő fejlődési vonala. Az 1787-ben megtalált községekben 12 590 volt a lélek- s 2098 a családszám. A lélekszámot elosztva a családszámmal pontosan 6 családtag esik egy-egy családra. Ha ezzel a számmal megszorzom mármost az előző összeírások családszámait, Ormányság föltehető lakossága volt a török kiűzése után 1696-ban: 1398 lélek, 1728-ban: 3894 lélek, 1752-ben: 4326 lélek. íme tehát a majd harmadfél század valószínű grafikona (L. 496. lapon).

S most egyszerűen olvassuk le, mit mond a két összefoglaló grafikon. 1696-tól 1787-ig rohamosan megtelt Ormányság területe néppel: 1398 lélekről 13500 lélekre emelkedett, tehát nem egész egy évszázad alatt csaknem tízszeresére. Bizonyos, hogy beköltözés is volt ez alatt az idő alatt, de nagyon csekély lehetett egyszerűen azért, mert a vele szomszédos területek éppen olyan sivataggá válhattak a török idők alatt, tehát nem is volt mód nagyobb arányú betelepülésre. De abból is következtethetjük, hogy a mai családnevek ugyanazok, mint 1696 és 1742 családnevei. Tehát legalább 90%-ig nyugodt és természe-

Grafikon 2 (Sajnos ezt sem. Ez az ormányság őslakosságának alakulását mutatja. 1863 óta drasztikus fogyás.)

tes szaporodást látunk. Érték és szükséges munkaerő volt az ember. 1787-től 1845-ig (s valószínűleg 1863-ig) már megtorpant a szaporodás gyors üteme. 6 évtized alatt már mindössze 29% a szaporulat. 1863-tól katasztrofális fogyás. Mind a két grafikon arról beszél, hogy ezen az úton néhány évtized csak, s ez az egész nép koporsóba száll. Akik még maradnak belőle írmagnak, idegen fajok szívják fel. A születési grafikon azt mondja: ha a vonal ugyanazzal a vaskövetkezetességgel tartja meg irányát, 30 év alatt Ormányság népe születési statisztikájával eljut a 0 fok környékéhez. De hiszen már ma vannak falvaink, ahol a legutóbbi 10 év statisztikájában 2 egymás után következő évben egyetlen születést sem találtam (Okorág, Besence, Sámod). 1933-ban esett 11 961 őslakosra 145 gyermekszületés. Ez megfelel 12,1 ezreléknek. De az ezrelék is folyton esik. Valóságos halálgócok vannak itt is, ott is. Dr. Tanka számításai szerint, aki pedig az őslakosság mellett a beköltözőiteket is számon tartja, 3,5 ezrelék volt eddig a mélypont, ahova ormánysági község már lecsúszott. S a halálgócok fertőznek, mind bódultabb az iram a lejtőn. Ha a sorvadás egyenletesen abban a mértékben maradna meg, amiben ma van, a statisztika számításai szerint így is két embernemzedék múlva már csak évi 23 szülés esik az 1863. évi 624 helyett a 45 község őslakosságára. Ti. következetes egyke mellett minden 100 emberből lesz a következő nemzedékben 40, a második nemzedékben 16, a harmadikban 6,4. De a sorvadás irama minden jel szerint gyorsulni fog. De ha nem gyorsulna is: 23 gyermek évente - jelent-e már népet? Még roncsait se. A népességi grafikon pedig azt mondja, hogy 70 év alatt nagyon óvatos becsléssel (tehát jóval többel!) 6000 lélekkel fogyott itt is az őslakosság. Az átlagfogyás évi 90 lélek. Igen ám, de ez is olyan, mint a lavina: kezdetben öklömnyi hógomolyag, a végén mérföldekre zúgó görgeteg. Ma már ott tartunk, hogy Felső-Baranya 65 egyházközségének esperese a születések és halálozások egybevetéséből szinte évről évre azt állapítja meg: ismét egy kisebb gyülekezet népével vagyunk kevesebben. A fogyás mai ütemében tehát 60 év múlva írmagja ha marad ennek a népnek. De az a 12 000 lélek az évfolyamok lélekszámát tekintve ma már olyan, mint a csúcsára állított gúla. Dr. Tanka statisztikai adataiból pl. megdöbbenve láttam, hogy körorvosi területén az 50-60 év köze a legnépesebb. Nincsenek egész Ormányságra terjedő adataink ebből a szempontból, de azon a területen, amit belátok, s ami adatokat sikerült összegyűjtenem ezen a területen: minden harmadik ház Ormányságban már ma kihaltnak tekinthető, azaz: csak idősebb nemzedék él már benne, folytatás nincs. Van utca, ahol csak két házban van már utód, a többi: föld fölé rakott nagy koporsó. S hány olyan ház, ahol 5-6 a további szaporodásból már kimaradó vén- és középkorúval szemben van egy gyermek. 3 évtized alatt ezek az idősebb nemzedékek, mint a hídlábnál ma még megtorkolló jég, lerohannak az örökkévalóság folyóján, s iszonyú lesz, ami marad utánuk. Tehát mind a két grafikon alapján ez a 3 évtized még, s betelik a végzet. Mi lesz ez a végzet? Vegyünk néhány községet. Marócsa. Az őslakosság ma már nincs 200 lélek. A beköltözött fehérbőrűekkel együtt népe 220 lélek. Ehhez járul ma már 60 cigány. De a jövő szaporulata szempontjából ez a 60 cigány ma már sokkal többet jelent a 220 magyarnál. (Ezek között is van már idegen fehérbőrű.) Iskolája I. osztályában pl. a múlt évben volt 12 gyermek. Ebből 8 cigány volt, 3 beköltözött család gyermeke s egyetlenegy volt, aki anyáról legalább az ősi törzshöz tartozott. Íme: a jövő képe. (Látja-e a hivatalos statisztika ezeket a szempontokat is?) Tehát egy embernemzedék múlva a falu fele már cigány lesz, tele duzzadó életerővel, a másik fele, az ősi: hervadó ág, a közeledő halál minden jelével. De jönnek a más honfoglalók is. Markóc ősmagyar község területének egyharmada ma már horvátoké, de másik egyharmadát is horvát kezek művelik már. S az elaggott, gyermektelen magyar családnak egy gondolata csupán: a vagyonáért lesz, aki eltartja öregségére. Márfa 168 református lakosú ősmagyar községbe az utóbbi 4 év folyamán 32 sváb költözött be. Tudunk néhány évtizede még színmagyar baranyai községet, ahol ma már 40% a svábság. Hogy ez a kép nem áll meg ennél a négy községnél, mondanom sem kell. A sellyei körjegyzőség területére 100 éve jöttek a Batthyány-uradalom behozta első idegen települők: azóta lélekben rég magyarrá vált iparosok. Ma az uradalmak hullámzó népével már csak 42% itt az őslakosság. A többi ma még - alig néhánytól s a cigányságtól eltekintve - nem idegen, de nem is az ősi ág. Az ősi település mindinkább hátraszorul, s megírt út a végzete. S folytathatnánk a sort. Íme: az ősi törzs jövője ezen a területen. Hogy a következő 30 év folyamán mi minden fog itt eldőlni, ezekből az adatokból is látható.

Miről van hát itt szó? Egy egész nép gyilkolja önmagát s tömegbódulattal rohan a halál felé. 150 éve kezdte az öngyilkosságot, s a maga szavaival: - közeleg a messzi. Az utolsó fölvonások. Szédítő beletekinteni, mennyire egy ez a nép testben és lélekben a halál előtt is. Mikor megérzi a halál leheletét, mint a megszállott, rohan felé, s löki el a menteni akaró kezet magától, mint ahogy a halódó vén hallani sem akar orvosról. Vagy nem a tömegagónia kezdete-e, amikor a 30-40 holdas iszonyodva dobja el magától a második gyermeket, meghal az egy gyermek, vagy idegenbe adja egyke-leányát s durva és rosszakaratú cselédek között dühöngve tölti életét, sorvad és pusztul gazdaságával együtt, nincs egyetlen nyugodt órája, holott gyönyörű legény-fiaival élhetne boldogan s vagyont gyűjthetne a körülötte pusztuló sok vagyonból, mert a föld nem azé, akinek a neve rajta, hanem aki munkás karokat tud adni bele - de rohan, rohan a tömegbódulat minden értelmetlenségével a sötétség felé: hagyjatok, én hús-vér darabja vagyok annak a tömegnek, amely halni akar. Hogy ez a tömeglélek a mélyén egyetlen egyéniség, s az élet legnagyobb hatalmai közé tartozik, rohan veled, igéz és öl, tömegeket öl, olyan kétségtelen valóság, mint maga a föld, amiből kikel, s amibe iszonyú zuhanással egységesen hanyatlik újra. S nem tudom, ahol ez a sötét vihar tépi már a háztetőket, van-e hatalom, ami megállíthassa. Ha ezzé a tömeglélekké általánosuk már a folyamat - pedig itt azzá általánosuk - nincs fejsze, ami azon a jégpáncéllá meredt lelkiségen rést vágjon, hogy gyöngyözve bugyogjon rajta újra az élet vize. Bánk bán vagy Macbeth beleütközik az egyetemesbe, összezúzza, de Bánk bán s a tragédia többi hősének bukása katharsison, nagy lelki tisztuláson visz keresztül - ez a másik egyetemes csak ölni tud. Ölni egyeseket s ölni egy egész népet. Vétesz az egyetemes ellen? Az egyetemes megáll, de te letörsz és viszünk bimbószáladdal a temetőbe... S ha csak közfelfogás volna, de erkölcs. Homlokegyenest ellenkezik úgy a józan ésszel, mint Isten erkölcsi világrendjével, de erkölcs. X-nek van vagy 6 holdja. Dolgozta egy életen át. Nevelt hozzá 1 fiat. Betöltötte hivatását. Fiát is kiházasította. Íme - jön fiának a második gyermeke. S X beleőszül a gondba. Üvölt a hangja: „Én megőrözgettem ezt a kis birtokot, hanem ez az állat..." Ha fia felesége gyökeret szúrt volna föl méhébe s tetanuszban harmadnap meghalt volna, megnyugodnék Isten (?) akaratán. De mert tiszta és becsületes - állat. Ki hát, akinek harmadik lesz? - „Azt szégyőd, hogy kis tesféröd van!" - vágta szeme közé egy 16 éves lány a másiknak a harmadik testvér születésekor. Tehát erkölcs. Húzza sírba rogyásig az igát. Otthonába lep, - síri csönd fogadja, nincs, aki betegágyánál egy pohár vizet nyújtson szívesen, idegen, rút, önző szívek lesik halála óráját. A legsötétebb boldogtalanságba lökte magát már ezen a földön. Mi ebben a józan ész? De végigjárja az utat, söpri maga előtt az a sötét vihar, nincs megállás. S hogy annál alaposabban söpörhesse, megjöttek hozzá a halál diplomás és nem diplomás vámszedői. Ezek a legfőbb okai, hogy az amúgy is felére-harmadára csökkent születési arányszám úgy lebukott, hogy faluk vannak, ahol egész éven át egy gyermek sem születik, s mindig több és több az ifjú házas, ahol hiába várod a gyermeket. Modern óvszerek, sokszorosan összeroncsolt anyaméh, sápadt, hervatag női arcok, hervadás illata, zörgő avar, halál. Még 3 évtized. S akik maradnak, figyelembe se jöhető %-ot jelentenek már csak itt az élet színpadán. A többi már a temetőben. Vagy itt kong még egy-két évtizedig s kimeredő szemmel várja a kikerülhetetlen véget. S az utolsó magyar dalt tücsökszótól hangos temetője felett:

Nincs többé Kaledónián

Nép, kit te felgyújts énekeddel...

De ezek a grafikonok nemcsak a való tükörképét: - az okokat, a halálos betegség gyökerét is világosan adják. 1787-től máig 1500 lélekfogyás. Mit mutat ez? Azt, hogy 1787 táján már megtelt a pohár, nem volt hova kiönteni vizét, tehát megindult a vízben a poshadás. Hölbing már 1845-ben így ír: „Fényes szerint a magyar népesség csekély szaporodása nyilván tanúsítja, hogy a status gépeljenek egy része romladozó állapotú s igazításra vár... Egy-egy féltelken sokszor 3-4 család is kénytelen élni." Sajnos - 150 éve vár igazításra - hiába. S elmondják ezek a grafikonok, hogy van egy csúcspont, ahol végképp megtört a népszaporodás fölfelé törő vonala s azóta szüntelenül bukott. Valami nagy, az egész népéletre kiható eseménynek kellett akkor történni. Mi volt ez a nagy esemény? Úgy mondja ezt a népem nyelve: a különözés. A függetlenné váló jobbágybirtok elkülönözése az ugyancsak öncélúvá lett uradalmi területektől. S ez a különözés úgy történt, hogy abból a magyar nép katasztrofális kárt vallott. Kapott „a XIX. század uralkodó eszméi"-ből egy darab mézesmadzagot egy fintorral a 900 esztendős szent magyar múlt felé. S kapott hozzá egy koldusbotot. Mert mi volt 900 éven át a magyar nép élete? Szolgálatokért korlátlan életlehetőség. Megalázó lehetett-e ez a szolgálat addig, amíg idegen kezek szét nem tépték a sok évszázados magyar múlt legszebb berendezéseit s koronáját a jogalkotó magyar gondolatnak: minden birtok ősforrása és első tulajdonosa a Szentkorona?! Nem embernek szolgálsz, hanem a magyar múlt és jövendő egyetemes szimbólumának: a Szentkoronának. Aki vezet és parancsol fölötted, az is szolga csak és megbízott. Kötelességei és szolgálatai vannak, amiket el kell végeznie. S ha használhatatlan eszközzé válik a nemzeti élet nagy zenekarában, kiveszik kezéből a hangszert. Miért nem lehetett volna az ős magyar jognak modern alakba öltöztetésével úgy elvégezni s a változó élet változó körülményeihez úgy szabni a nagy fölszabadítást, hogy a szolgálat nemesebb alakot öltsön, s megmaradjon a nép életlehetősége? Mert a szolgaság 900 esztendeje alatt megvolt. A szabadság 70 évéből minden esztendő egy-egy kapavágás a sírján.

De hát olyan sötét volt-e az a 900 esztendős magyar múlt, amilyennek a nagy eszme szikrázó fényében láttuk addig, amíg valahogy eszmélkedni nem kezdtünk: mi az oka hát, hogy addig fölfelé ívelt a vonal, s azóta menthetetlenül rohanunk egy sötét nemzeti katasztrófa felé?

Furcsán hangzik, de ismétlem s ez a könyv fejezetszámra az adatok tömegeivel igazolja, hogy a különözés rengeteg szabadságnak s úgyszólván korlátlan életlehetőségnek vetett véget. Szó se volt róla, hogy előtte minden és mindenki egyért lett volna. Az az egy dúskál, a többi akár éhen halhat. Ha küzdött a szegény nép valamivel, nem a rendszerrel küzdött, hanem vagy a természet mostohaságával, vagy idegen urak szívtelen gőgjével, vagy mind a kettővel. Ha ezen a két ponton nem volt küzdelme - ma kivert kutyaként lődörög a maga egy-két hold birtokán, ha több nincs - de akkor köteles szolgálatok fejében megfelelő arányban éppúgy az övé volt minden, mint uráé.

Szabadon makkoltatott ura erdejében. Nem volt terület otthon elég? Túl a Dráván bérelt erdőket. Volt gazda, aki 60 darabot is hizlalt makkon. Mit jelentett ez pénzben s élelemben? Szabadon legeltette lovait, marháit - mint láttuk - azokon a területeken, ahova jószággal ma belépnie sem szabad. Szabad volt a halászat. Olyan gazdag életlehetőség az egész népnek, amit vén emberek még sirattak előttem. Kevés búzáját korlátlan nyomtatási lehetőség pótolta uradalmakban. Fája szolgálataiért bőséggel. Épületfája urasága erdejéből ingyen. Sarát maga gázolta hozzá, nádja töméntelen. Az élet külsőleg sokkal egyszerűbb, de az egyszerűbb élet egyszerű formái előtt sehol semmi korlát. Elmaradott volt-e ebben az egyszerűségben? Mint láttuk - a durva elnyomás évtizedeitől eltekintve - a re formáció első tizedétől maga tartotta fenn iskoláit. Maga döntött magasabb lelki közösségének, egyházának ügyeiről. Hány jobbágyfiú vált naggyá a nemzeti művelődés nagy arcképcsarnokában!

Mi volt hát ez az élet? Rabszolgaság? Nem. A magyarság közösségi életének olyan berendezési formája, mellyel 900 éven át jövőt tudott biztosítani minden fiának. Látod azt a csúcsra törő ívet? Minden közösségnek megvan a maga berendezési formája. S úgy látszik: az emberi nem fejlődési lehetőségének a bevált formája a közösség, az összemunkálás s nem az atomokra széthullás. Nem egyezett a XIX. század tisztultabb eszméivel a közösség, az összemunkálás régi formája? Meg kellett volna keresnünk a közösségnek, az összemunkálásnak tisztultabb formáját. De a 900 esztendős bevált rendszert egy csapásra merő újjal s az addigi merő ellentétével cserélni föl egyetlen fölsziporkázó eszme kedvéért - olyan lépés volt, amire természetszerűleg csak katasztrófa következhetett.

S amint látjuk a grafikonból, valóban itt is indult meg a katasztrófa.

Gyilkos volt ez a szabadság. Bezártalak a szabadulás minden reménye nélkül a magad nyomorult, kiszabott területére. Se fád, se halad, se makkod, se füved szabad többé. Semmi azon a szűkre szabott területen túl. Ma még talán megadja nyomorult kenyeredet. De gyermekeidnek már nem jut elég. S vasabronccsal veszlek körül, hogy egy lépést se tehess túl azon a területen, ahol haldokolsz. Nincs a halálgyűrűn túl egyetlen lépés terjeszkedési lehetőség. A madár túlrepülhet nyomorult határodon. Te nem. Nyújt-e jövőt egy fejlődni akaró család előtt 8-10 holdnyi terület? 1863 óta itt nincs földszerzési lehetőség. A Vas-, a Farkas-, a Csorsz-birtok itt ma is ugyanaz. Vagy úgy nőtt, ha a Csulak- vagy a Kun-család végleg koldusbotra jutott mellette. Jön a szabad verseny. Van, aki lemarad. Van, akit csapások sújtanak. S az egész nép egyetemesen nyomorult játéklabda csupán pénzüzletre berendezkedő idegenek kezében.

A falu magyarjának igen nagyrészt ma is csak kísértés és majdnem biztos bukás a hitel. Meghal a többgyermekes apa. Fiainak már csak 2-2 hold jut. Atomizálódik a birtok. Mivel van többje a fonnyadt fűszálak között kapirgáló pipiskénél annak a családnak, amelyiknek két holdja van? S megindult a 70-80-as évek vándorlása Szlavónia felé. Somogy, Baranya egész gyarmatosítást végzett abban az időben Szlavóniában. S ez a települési lehetőség hol tágabb, hol szűkebb mértékben adva volt majdnem a világháborúig. Itt végképp bevágódott az ajtó. Az észak felé való település lehetőségét - mint láttuk - rég lezárta Mária Terézia politikája: Baranya 127 német, 22 horvát és 4 szerb községe. Tehát föld, szerezhető föld, se északon, se délen, se a maga területén. Nincs rá mód, hogy Ormányság területén egyenes úton valaki 3 holdról 20 holdra, 20 holdról 50 holdra emelkedhessek. Élénken emlékezem gyermekkoromból ormánysági családokra, ahol 4-5 erős férfi - robbanásig feszülő energia - volt a megfelelő nő- és gyermeklétszámmal bezsúfolva 4-5 hold tömlöcébe, s rágta éven át a maga feketesárga kukoricakenyerét s vöröshagymáját. Talán belterjes gazdálkodással tudta volna s tudná kicsi földjét megfelelőbben kihasználni? Hol a termelvény, ami innen világárucikké nőhetne ki magát? S ha megtalálta volna is, elaprózottságánál s minden nagy központtól távol eső területénél fogva milyen nehéz volna itt az összegyűjtési és értékesítési lehetőség. Ipartelepei nincsenek. Bánya nincs. A vasút nyújt egyedül némi napszámlehetőséget nagyon korlátolt számú munkás számára. Csoda-e, hogy ennyi korlát között, nyomorultul kilátástalan területén, minden egészséges életlehetőség hiányában itt is, ott is villant a szem: kevesebb száj - nagyobb kenyér. Hát ne legyen több száj! Ni - ott az egyke-fiú s egyke-lány házasságából hogy megnőtt a birtok! S megszületik nyomorúságainak egyik vélt orvosszere, belevakul, mit se lát rajta túl, betölti egész világát, nyakára nő, mint átok, hatalmasodik és megfojtja. S annál gyilkosabb az orvosszer, mert igaz a tétel, amiből kiindult; ha eljövendő számosabb embernemzedékeket várok, gondoskodnom kell azoknak az embernemzedékeknek emberhez méltó megélhetéséről.

S most lássuk Ormányság földbirtokeloszlását nem a különzés, hanem az 1923. évi nagy földreform után. Mi a parasztbirtok s az oszthatatlan nagybirtok aránya?

Kovácshidai körjegyzőség:

Kisbirtok: 6450 kt. hold 100%

Nagybirtok: 0%

Kémesi körjegyzőség:

Kisbirtok: 6609 kat.hold 62, 93%

Nagybirtok: 3893 kat.hold 37, 7%

Drávafoki körjegyzőség:

Kisbirtok: 6340 kat.hold 59, 18%

Nagybirtok: 4322 kat.hold 40, 82%

Sámodi körjegyzőség:

Kisbirtok: 4585 kat.hold 55, 75%

Nagybirtok: 3574 kat.hold 44, 25%

Sellyei körjegyzőség:

Kisbirtok:

Nagybirtok:

Oszrói körjegyzőség:

Kisbirtok:

Nagybirtok:

Vajszlói körjegyzőség:

Kisbirtok:

Nagybirtok:

Magyarmecskei körjegyzőség:

Kisbirtok:

Nagybirtok:

Az egész terület együtt:

Kisbirtok:

Nagybirtok:

Íme: a ma gazdasági tükörképe. Az 1923. évi földreform előtt több, mint 50% volt a nagybirtok. Mi lehetett az állapot azokban a körjegyzőségekben, ahol ma is 60 felé vagy 60-on túl a nagybirtok %-aránya? Íme: a halálgyűrűk a statisztika tükrében.

Enyhébb volt mégis a múltban a helyzet, mert ez a szegénység 25 évvel ezelőtt még abból a napszámbérből s harmadoskukoricából ruházta föl magát, amit a nagybirtokon kapott. Jöttek a gépek, jött a csak üzletre berendezkedés, minden 10 pusztából átlag 8-9-nek idegen kezekre hagyása, gazdasági válság, amit a kis- és nagybirtok egyaránt megérzett. Ma nincs uradalmainkból - vagy alig - a falu számára jövedelem. A régi nagy és majdnem állandó munkából csak az erdei favágás maradt meg. Nyújt-e ez annyi kenyeret, amire építeni lehet? A földreform pedig olyan volt csak ennek a népnek az életében, mint a pillanatnyi csönd, ami után a gondok fekete kányái újra fölröppentek. S a gazdasági virágzás néhány éve arra szolgált csak, hogy többnyire könnyelmű vállalkozások nyomán elbírhatatlan adósságokkal rakja meg vállait. Ma faluink 15 %-a ezek alatt a terhek alatt végleg elbukottnak tekinthető. Kb. 10%-a megőrizte józan mérsékletét, áll ma is, vagy szerzett is valamit az elbukottak földjeiből. A többi százalék az átmenetet képviseli a két véglet között.

Hogy gazdálkodik ma s hogyan él Ormányság népe ezen a területen?

Disznópiacai ma is híresek, de hol a régi töméntelen csorda? Kiváló szilajmarha-tenyésztése az egykori dús legelők kiszáradtával mind szűkebb térre szorul. Kezdi a nyugati táj-fajta marhát meghonosítani, de nem sok sikerrel, mert kicsi birtoka első és legféltettebb jószága a ló, s nem bírja ló és kényes marha megfelelő tartását. Hidegvérűló-tenyésztése kiváló, s ha csapás nem sújtja, legfőbb jövedelemforrása. Egy londoni közgazdasági egyetemi tanárnő bámulva látta falum egy istállójában 20 holdas gazdaságon a pompás 8 lovat-csikót: hogyan bírja ez a kisgazdaság? (A közeli puszta egész lóállománya alig több.) Lovával szinte összeforrt az élete, s érte minden áldozatra kész. Ha teheti, istálló-pajtája betonoszlopos-jászlas, vasgerendás, tűzálló modern épület, s többet költ s büszkébb rá, mint lakóházára. Érdekes látvány egy-egy ilyen modern épület tövében a megmaradt ősi zsúpos, talpas pajta, amit utolsó faszögig maguk raktak még össze. Házaik szegénységben is tisztábbak és rendesebbek, mint a környező más népek házai. Az ősi talpasház végleg elmaradt. Itt-ott látni még belőle. A 80-90-es évek táján kezdett kialakulni - mint a képen is látható - a középen könyöklős, oszlopos íven nyugvó, tornácos, cserepes, fehérre meszelt ház.

Kicsi földje kitűnően megterem minden gabona- és gyümölcsfajtát. Mint gazdának, de egyéb területen is, alaptermészete maradi. Ragaszkodik régi bevált módszerekhez. Újat csak akkor kezd, ha nagyon óvatosan és nagyon alaposan utánajárt valaminek s meggyőződött helyes voltáról. Csak előadással és csak könyvvel - íróját nem hiszi gyakorlati embernek - nem lehet vele új módszereket kezdetni. Hogy gyümölcsözőbb gazdálkodási utakra lehessen vezetni, fontos volna szemléltető oktatásul mintagazdaságokat teremteni itt is, ott is a környéken.

Nagy művészek a kender- és lenfeldolgozásban. Az egyetlen ipar, aminek itt tere van, s amit kisebb kender- és lenfonó gyárakkal nagyobb arányúvá kellene fejleszteni, hogy ne álljon meg a háziipar szűk keretei között. Egy kat. hold kender vagy len 3-4-szer akkora jövedelmet ad, mint egy katasztrális hold búza. S ez a munka vérében van ennek a népnek. Évszázadok óta űzi. Kitűnő kenderáztatói vannak. Sőt modernül fölszerelt áztatója is van már. Mit jelentene itt, ha nagyarányúvá kifejlesztett kender- és lentermését bármilyen mennyiségben fölvenné a helyszínén működő gyár, s szegényebb rétegei állandó foglalkozást és kenyeret kapnának ugyanott?

Tehát művészei a kender- és lenfeldolgozásnak. Sőt általában művészek. Az 1926. évi mohácsi népművészeti kiállítás felejthetetlen volt minden komoly látogatónak. Milyen képességek szunnyadnak általában a baranyai magyar nép lelke mélyén! Színek, vonalak, leheletszerű finom elgondolások tobzódó pompája. Amint együtt láttuk a baranyai magyar nép művészetét a komoly és józan svábság népművészetével, olyan volt a kettő egymás mellett, mint a pacsirtafütty mellett a kijelentő mondat. Hát ha csodálatosan gazdag dalköltészetét is odavihettük volna! Szép magyar arca, kinyíló barna vagy kék szeme mögött magába mélyedő finom és érzékeny hangszer ez a lélek, s talán éppen azért törik össze olyan hamar s marad le a csak anyagiakra törő, egész életüket józan és vaskos kézzelfoghatókban kiélő más népek mellett.

S ez az érzékeny, a szürke mindennapiságot nem álló, mindig végletek között hánykódó lélek magyarázza meg egész életét. Nem bírja a fölülről kezelést. Gyűlölettel fordul el mindenkitől, akiben magasabbra törő életének akadályát látja. De ugyanakkor tenyerén viszi a szívét mindenkinek, akiről megérzi, hogy szívvel közeledik hozzá. Nem bír semmi alacsonyabb életformát. Nem arra termett, hogy szolga legyen. Éhen hal a maga kicsi viskójában, de a maga életét éh. S ha a maga területén, maga önállóságában nincs egy lépés se tovább, inkább sírba dobja magát és jövendőjét, mint mások életének függvénye legyen. Ez az érzékeny, mindig végletek közt hánykódó lélek magyarázza szalmatűzlobogását, sötét kétségbeesését. Csak egy pillanat, de addig olyan volt az a láng, amit csak ez a nép tud kigyújtani magából. S fújhatod azt a parazsat, nem lobban lángra, amíg a maga szemében ki nem fényesedik valami: én akarom l Van óra, hogy angyalok játszanak lelke húrjain - nincs drágább lelkű nép, ha maga megérez annak a magasabb kéznek ihletéséből valamit. S van óra, amikor csörömpölve hull az a hangszer a Sátán elé, s nincs kéz, ami többet összerakja. Csupa tragikus elem már a belső fölépítettsége. Csuda-e, hogy nemzeti életünk egyik legnagyobb tragédiáját siratjuk benne végig?...

Hol az orvosság?

Az első az, hogy nyíljanak meg a szemeink, lássuk meg, hogy halálra ítélt nép vagyunk, ébredjünk öntudatra, induljunk el az új honfoglalásra nagy hittel, világos látással és határozott programmal, mentsük meg a magyart és hódítsuk vissza számára azt az országot, amely földben, anyagi és szellemi hatalomban és vezetésben hovatovább kicsúszik a kezéből. Van-e idő? Holnap meghalunk, ha ma nem cselekszünk.

Mit jelent ez a program Baranyára vonatkozóan?

Azt jelenti, hogy a magyar földnek ezen a nemzeti szempontból ma talán legfontosabb darabján a pusztuló s hadállásait minden vonalon egymás után vesztő magyarságot meg kell erősítenem nagyarányú telepítéssel, ha végzetesen és örökre el nem akarom veszteni a csatát ezen a területen. Végletesen. Mert, ha itt elveszítem a csatát, Drávától föl Budáig olyan szilárd nemzetiségi tömb épül ki, amely megpecsételi Dunántúl sorsát. De Dunántúl elveszte után Magyarország sincs többé. Ezért legfontosabb területe ma ez a föld egész Magyarországnak. A majd 250 évre visszanyúló magyarirtó elgondolások végzetes gyümölcsei ma kezdenek érni. Kiváló és évszázadokra előrelátó volt a haditerv, ami ellen - ha elkésve, ha az utolsó órában is de -, meg kell tennünk a védekező hadmozdulatot. Ha valahol, itt nem a nagybirtok és kisbirtok elméleti vitájáról van szó, hanem arról, hogy meghalunk, ha vakon és gyáván engedünk nagy magyar területeket szemünk láttára kihullani kezünkből. Mi, a kisemmizett magyarság vér szerinti utódai a sír szélén újra világgá kiáltjuk ennek a népnek 250 esztendős jajszavát: sohse ismerjük el jogosságát annak, hogy a magyarság történelmének legszomorúbb korszakában, a török hódoltság után való aléltság állapotában, az 1848-iki szabadságharc után megismétlődően annyi gyönyörű magyar terület a vérünkből való vér teljes kirekesztésével idegenekre száll, ez a jogtalan jog folytatódik több, mint 200 éven át, s a vele kapcsolatos nagy arányú idegentelepítéssel is súlyosbítva, végül megfojt virágzó magyar területeket, idegenek uzsoraterületévé züllik s azzal a veszéllyel fenyeget, hogy idegen impérium megújuló idegentelepítéssel egy csapásra eltörüli a vidék magyar jellegét is. Kérjük pártatlan és tiszta látású magyar emberekből álló bizottság kiküldését a magyarság megmentését célzó gyökeres törvényhozási intézkedések megtételéig is ezen a földdarabon - Ormányság és egész Baranya területén - a való helyzet felülvizsgálására. Mi az oka annak, hogy az a 2000 holdas puszta pl. Nyugat-Ormányság területén évtizedek óta idegeneknek dobott bérterület? Az okszerű (?) gazdálkodás hány magyar bérescsalád vándorbotjába került azóta? Hány magyar család élhetne ugyanazon a területen? Mennyi a kincstár adójövedelme ma ugyanott? Mennyi volna 150 családból álló falu esetén? Mi az akadálya annak, hogy ezen a területen virágzó magyar falut lehessen telepíteni? Hogy és milyen törvényes eszközökkel tüntethető el ez az akadály? Miért van az, hogy a másik 2000 hold körüli puszta néhány vitézi telek leszámításával fele részben Szlavóniából ide szakadt kalmáré, felerészben - kb. huszonöt család - tót és német eredetű kisbérlőké, akik között magyar is akad. Hogyan egyeztethető ez össze a magyarság jövője kötelező szolgálatával, amikor koldusmagyarok tömegei nyújtják felénk kezüket a testvéri együttérzés egyetlen morzsájáért? Mi az akadálya annak, hogy ide virágzó második magyar falut telepíthessünk? Hogyan lehetne törvényes eszközökkel ezt az akdályt elmozdítani? Miért van az, hogy a harmadik puszta idegen ajkú néhány kisbérlő kezében van hosszú évek óta? Mi az oka annak, hogy kisbérletrendszerrel
ezen a területen magyar testvéreinknek nem nyújthatunk kenyeret? Miért kellett a legdolgosabb Szabolcsból idevándorolt jó magyar családokat visszatoloncolni a nyomorba - nem a közigazgatás az oka, hanem a magyar társadalom jeges közömbössége -, miért ne lehetett volna a testvéri szeretet egyetlen mozdulatával kezükbe segíteni a munka eszközeit, mikor minden idegen szabadon virágozhatik ugyanott? Áldozat lett volna-e - kérdem a magát keresztyénnek nevező magyar társadalomtól - kinyújtani ezt a kezet - a testvérem felé? A nemzeti jövő útja egy a kereset útjával: ott kínlódom azon a kereszten Jézusommal azokért, akik az enyéim, meghalok azon a kereszten, ha kell, azokért, akiket rám bízott az Űr. Hol van az az egyetlen kézmozdulat még ettől a keresettől, s hol van a magyar jövő, amíg ezekkel a keresztekkel nem szórjuk tele a jövendő útját? Vizsgálja meg ez az elfogulatlan bizottság, hogy a többi birtoktest majdnem kivétel nélkül miért bérlet? A bérlet urai közül hány a vér szerint magyar? Mit jelent ez az állapot magyarságunk és nemzeti jövőnk szempontjából? Mit jelentene magyar faji szempontból mindez egy esetleges idegen impérium esetén, aminek réme egy nagy világégés nyomán itt jár sok vérző szívű magyar ember aludni se hagyó gyötrődéseiben? Hogyan alakulna itt a magyarság számaránya egy idegen impérium megújuló idegentelepítése esetén?

Ezekre a kérdésekre a fuldokló baranyai magyarság nevében is feleletet várunk.

A második orvosság az volna, hogy minden örökös nélkül kipusztuló ház és birtok szálljon vissza minden oldalági örökös kizárásával a kincstárra, s indítsuk meg ide is azonnal föld nélküli jó magyar családok telepítését. Én ide sorolnám azokat a házakat, birtokokat is, ahonnan az egyke-leány kiszállt, hacsak gyermekeiben munkáskart nem tud visszaadni a pusztán maradt háznak. Számításaim szerint Ormányságban már ma minden harmadik ház ilyen. Az oldalági örökös nem veszít, mert sohse lett volna övé a birtok, ha van gyermek. Viszont ezek a kiürülő házak, birtokok - tisztán látom - idegenek szabad zsákmányterülete. S rohamléptekben hozzák közelebb itt a magyar faj fölszívódását. Senki sem veszít, a magyarság nyer, megoldatlan szociális problémát is közelebb viszünk a megoldáshoz. Csak a tételes jog valamelyik paragrafusa egyik betűszárának a csücske veszít, aminek semmi köze az élethez.

De még ezt a csücskét is okos jogászkezekkel újra lehet faragni.

Harmadik: az örökösödési jog megváltoztatása a 3 gyermekrendszer alapján. Fölemlítem, hogy az ormánysági nép Íratlan törvénye ezt a több gyermek korszakában úgy oldotta meg, hogy leány földet-házat nem örökölt, hanem jószágban-pénzben kapott megegyezés szerint való összeget férfitestvéreitől. Analógiáját megtaláljuk az aranybulla 4-ik pontjában s az 1351-ik évi ősiségi-törvényben. Mindegyik kimondja - az egyik a föltétlen egyéni szabadság, a másik a Szentkorona tulajdonjoga alapján - hogy a család kihalása esetén - ez egyet jelentett a fiág kihalásával - a leánygyermek csak a negyedrészt örökölheti. Sőt az ősi törvény későbbi változatában meghatározott esetekben a negyedrészt se földben, hanem más értékben. Tehát kellett a figyermek, s nem lehetett könnyedén eldobni ősi magyar családok jövőjét, amik ma tömegszámra halnak ki. Milyen bölcsen igazodott ez a. jog a fejlődni akaró élet követelményeihez. Az egész nép jövője több és szentebb minden túlméretezett egyéni jognál. Miért ne lehetne ezt egykével fertőzött s kipusztulás szélén álló magyar területeken (Somogy, Baranya, Sárköz, Mezőföld stb.) ma törvényerőre emelni? Holnap már minden késő.

S végül: minden program nyomorult dadogás csupán, ha hitet nem tudok kelteni ebben a népben önmaga és jövője iránt. Ha oda nem tudom vezetni ösztönös megérzéséig annak, hogy Isten ebben a már elkongott tizenkettedik órában, mint utolsó sáncra, a lélek sáncaira mutat, s abból a várból újra a semmiből mindent teremtő, minden pusztulás mélyéről újrainduló arcot keresi bennem, akiben egyetlen hang kiáltoz: érdemes megharcolni e^t a harcot. Ha mindent veszni hagyó ihletből át nem tudom vezetni a látomásoktól boldog szem csillogásáig: én akarom! Láthatja-e azokat a látomásokat - azok nélkül a keresztek nélkül?

E nélkül a hit nélkül sehol se tudom fölfedezni magának az ormánysági népnek megmentését. 150 év annyi magyargyilkos támadása s még gyilkosabb magyar nemtörődömsége minden valószínűség szerint megásta sírját. S ami 40 évvel ezelőtt még hozhatott volna gyógyulást, ma már alig rántja vissza a sír széléről. A magyar fának ez az ága nem lesz többet.

S ha nincs mit nézni a jövőbe?... Zárjuk le a múltat. Legyen ez a könyv nagy gyászjelentés: nézzétek - a magyar léleknek ez a virága is volt valamikor.

Kovács Imre, A néma forradalom c. könyvéből

Az egyke

Mielőtt részletesen foglalkoznék az agrárproletariátus háború utáni helyzetével, szükségesnek tartom röviden a birtokos parasztság sorsát vázolni a jobbá felszabadítástól napjainkig, illetve azokat a mozgalmait ismertetni, amelyek nagy parasztforradalmak elmúltával, ma ennek a néprétegnek menekülési formái. A parasztforradalmak idején együtt harcoltak a jobbágyok és a zsellérek; negyvennyolcban elváltak útjaik. A zsellérek - most már agrárproletárok - egységes fronton küzdenek; a parasztság szétesik, és az ország különböző részein más más formában vezeti le a sokszor kibírhatatlan szociális, gazdasági és politikai feszültséget. A legkirívóbb ezek közül az egyke.

Az egyke a birtokos parasztság forradalmi állásfoglalása sorsának reménytelen alakulásával szemben. Meg kell ugyanis különböztetnünk a polgáriasodással járó egygyerekrendszertől azt az egykét, amely az ország bizonyos részein a század közepe táján kirobbanás-szerűen lépett fel, tiltakozásként a névleges formai jobbágyfelszabadítás ellen. A negyvennyolcas birtokmegváltás és jobbágyfelszabadítás az elöregedett feudális gazdasági rendszer összeomlása miatt valósult meg, és nem a szabadság, testvériség és egyenlőség mélyen átérzett hangulata hozta magával. A feudális Magyarország mentette a menthetőt, és a változás ideig - sőt bizonyos tekintetben napjainkig - nem volt érezhető. A parasztság továbbra is szolgaságban maradt. Hiszen gazdasági, társadalmi és politikai térbe szorítottságuk közismert. Részükről is be kellett következnie annak a reakciónak, amelyik a mezőgazdasági munkások (zsellérek) részéről még a negyvennyolcas idők első napjaiban bekövetkezett. Az Alföldön forradalmi megmozdulások voltak (Mezőberény, Orosháza, Békéscsaba); a zsellérek elégedetlenkedtek, lázongtak. Ott a birtokos parasztság járt jól, de a Dunántúl, ahol a feudális rendszer és szellem erősebb volt, és a földesúri gazdaság patriarchális keretei legtovább fennmaradtak, a birtokos parasztság átmenetileg rosszabb hely került. Ahol azután a birtokviszonyok megkövesedése a kibontakozást gátolta, a parasztság az egykézésben találta meg a menekülés lehetőségét.

Az egyke tárgyalásánál és az egész kérdés beállításánál erre kell figyelemmel lennünk. Kétségtelen, hogy az egyke a polgáriasodás következménye. Az 1931-1935 évek átlagában a születési ezrelék Magyarországon 21, 2 (1880-ban még 44,9, 1900-ban 39,3, 1920-ban 31,4). Ez azt jelenti, hogy minden ezer lakosra adagosán 21, 2 születés esik. A háború előtt statisztikusaink még a 25%0-en aluli születési arányt tartották egykejellegűnek, de a háború után hamarosan elérte a születési ezrelék országos átlagban ezt a határt; kénytelenek voltak lejjebb menni, a 20%0-ben megjelölni az egykés jelleg határát. Népünk azonban, úgy látszik „játékos kedvében" van, és nem akar békét hagyni a statisztikusoknak, mert 1936-ban a születési ezrelék pontosan 20%o volt, tehát az újabb egykehatáron áll.

Magyarország tehát egykés ország. A társadalom tendenciája a gyermektelenség felé vezet: a születések száma egyre apad, és ez a század bűne. (Közvetlen a háború előtti években a mai Magyarország területén 260-270 000 élveszületés történt, ma évenként 180-190 000 az élveszületettek száma. A nagyparaszti réteg rendes alkalmazkodással az intelligenciát utánozza. Azok hamarabb rájöttek az „egyke" előnyeire, és a hozzájuk közeledő parasztság szintén megtanulja. Országos viszonylatban (csak a parasztságot értve!) tehát ennél a rétegnél van egyke. Nem komoly és aránylag sima lefolyású betegség: ki fognak pusztulni. A lokális jelentőségű egyke sokkal veszedelmesebb: társadalmi, erkölcsi, gazdasági és szociális összetevők határozzák meg, és az egész társadalom halálát jelenti.

1930-ban Magyarország 3406 megyei városa és községe közül 223-ban, a községek több mint 7%-ában a születési arány 20%0-en alul maradt. (Az 1930. évi népszámlálás részletezte utoljára községenként a születési ezrelék alakulását. Azóta természetesen nagy az eltolódás és több az egykés község.) Ez azt jelenti, hogy 3 223 község 489 164 főnyi lakosságából minden ezerre huzamosabb idő óta évenként húsznál kevesebb születés esik. Vagyis ezeknél az egyke állandósult. A 223 egykés község közül 194 a Dunántúlon, a nagybirtokok hírhedt hazájában van. Megoszlásuk a következő: Baranya megyében 60, Somogyban 42, Tolna megyében 28, Zalában 23, Vas megyében 13, Veszprémben 10, Sopronban 7, Győr-Moson-Pozsony megyében 5, Komárom-Esztergom megyében 4, Fejér megyében 2 fekszik.

Van azonban Magyarországon 84 olyan község is (1930-ban!) 191 095 lakossal, ahol a születési ezrelék 40-en felül emelkedik. Ezek jórészt a Tisza felső folyásánál terülnek el. Szabolcs megyére 47 esik, Szatmárra 14, Abaújra 2, Borsodra 2, Zemplénre 4. Vagyis 69 erősen szaporodó község van a csonkaország északkeleti csücskében. Az ország legszaporább népe lakik itt. A háború előtt innen vándoroltak ki a legtöbben. Akkor a születési ezrelék még nagyobb volt, mint ma, és hogy a kivándorlás milyen nagy méreteket öltött, legjobban azzal érzékeltethetjük, ha rámutatunk arra, hogy a kivándorlás a természetes szaporodás 160-180%-át tette ki ezen a vidéken.

A nagy szaporodás mellett nagyarányú analfabetizmussal találkozunk: Szabolcs és Szatmár megyékben a 6 éven felüliek 20-2 5%-a nem tud írni és olvasni. Járásonként és a külterületeket véve figyelembe: a nyírbaktai járásban a 6 éven felüliek 37,7%-a, a ligetaljai járásban 34,6%-a, a fehérgyarmati járásban 38,4%-a. a mátészalkai járásban 34,5%-a analfabéta. Igen magas arányszámok ezek, mert országos átlagban a külterületi lakosságból a 6 éven felülieknek csak 13,6%-a nem tud írni-olvasni. Szabolcs és Szatmár megyékben emellett még a nyomorúság is igen nagy, tehát itt fennáll az a társadalmi tény, hogy az alacsony kultúra és a nagy nyomorúság felelőtlen szaporodással jár.

Baranyában, a legegykésebb vármegyében is nagy a külterületi lakosság analfabetizmusa. A siklósi járásban 26,7%, a szentlőrinci járásban 23,4%. Itt azonban szintén szegényebb néprétegről van szó, akiknél a szaporodás is nagyobb. Baranya megyében a külterületi lakosságot majdnem kizárólag az uradalmak cselédsége alkotja. Már a belterületen - a községek parasztságánál - más a helyzet. A siklósi járásban 11,0%, a szentlőrinciben 9,6% az írni-olvasni nem tudók aránya, ami az országos átlagnál (8,6%) nem sokkal nagyobb.

Viszont a Szabolcs és Szatmár megyei járásokban a belterület analfabetizmusa 19, 3-26, 0% között váltakozik. Szabolcsnál és Szatmárnál nem mentheti a helyzetet az, hogy a lakosság nagy része külterületen lakik, ahol nehezebb az iskolába járás, mert Baranyában, Somogyban, Zalában, vagyis azokban a megyékben, ahol egyke van, és az analfabetizmus alacsonyabb, a lakosság ugyanazon százalékos arányban lakik külterületen, mint a két északi megyében. A helyzet az, hogy Szabolcs, Szatmár nyomorúságban élő népe nem tartotta szükségesnek a szaporodás szabályozását, mert hiszen nincstelenek, akiknek nem kell félni a birtokelaprózódástól, ezzel szemben például Baranyában olyan körülmények közé jutott a birtokos parasztság, ami a születések szabályozását és az eddigi életforma felborulását idézte elő.

Az egyke fő fészkei a Dráva és a Duna között elterülő vármegyék. A közigazgatási határoktól eltérően azonban bizonyos sajátossággal bíró területekre, tájakra lokalizálódik. Ilyenek Baranya déli részében az ORMÁNSÁG és Tolna megyében Szekszárd alatt, a Duna mellett húzódó SÁRKÖZ. De megtaláljuk Baranya megye északi vidékén, Zala és Somogy megyékben, sőt újabban már az ország majdnem minden részében. Kiindulása Ormánságból történt és nem Sárközből, mint azt néhányan állítják. Az Ormánságban évszázadok óta folyik a születésszabályozás, kimondott egykezes azonban csak a múlt század hatvanas éveitől kezdve észlelhető. Ez a terület sajátos viszonyaiban és az ember és a föld szoros kapcsolatában leli magyarázatát.

Az ormánsági egyke

Baranya megyében, mint már fentebb említettük, 60 olyan község van, amelyekben a születési ezrelék húsznál kevesebb. Részletes helyzet a következő: 4 községben 10 ezreléken alul van a születés, 17 községben 10,1-15,0 ezrelék között, 39 községben pedig 15,1-20,0 ezrelék között mozog a születési arány. Különösen két járásban, a siklósi és a szentlőrinci járásokban rossz a helyzet. Az Ormánság e két járás egy részére terjed ki. A szentlőrinci járásban 69 község közül 24-ben, a siklósi járás 51 községéből ugyancsak 24-ben az utolsó tíz évben állandóan kevesebb volt a születés, mint a halálozás. Ezeknek a községeknek fogy a lakossága, és a gyerekek lassan eltűnnek a társadalomból. Országos átlagban a vármegyékben a 0-6 évesek korosztálya meghaladja az egész társadalom 13 százalékát, az egykés társadalomban néhol még a felét sem éri el. Viszont az öregek feltűnően nagy számban szerepelnek, ami nagyon jellemző az egykés társadalomra. Itt ugyanis a népesség korosztályok szerinti tagolódása nem a talpán álló gúlához hasonlít, mint normális viszonyok között, hanem éppen fordítva, csúcsán álló gúlához. Egyre kevesebb gyerek születik, az előttük járó korosztályokban többen vannak, és előáll a demográfiai labilitás. Ez természetesen minden egykéző társadalomra áll.

Az ORMÁNSÁG a Dráva és a Feketevíz nagyméretű árterülete. Mint tájnak, az áradásokkal kapcsolatos növénytakaró adja meg a fizikai földrajzi jellegét. Az árvizes területen vízhordta és vízmosta, kiemelkedő porongokon (ormánsági tájszó) telepedtek meg a községek. Körülbelül az Ormánság közepén, Sellyétől Hídvég irányába homokhát húzódik, amely árvízmentes volt, és aránylag magasabb mezőgazdasági kultúrájával kiugrik az Ormánságból. Itt találhatók a legjobban fejlődő községek (SELLYE, OSZRÓ, VAJSZLÓ). Viszont a homokhát déli határára és a Dráva között megbújó területen, ahová a Dráva minden tavaszon áradásaival betört, egy egészen zárt életet élő településcsoport fejlődött ki. Idetartoznak többek között: SÓSVERTIKE, ZALÁTA, PISKÓ és KEMSE községek. Az ormánsági egykének ezek az igazi fészkei.

Az élet a környezet megszabta feltételek szerint alakult ezen a területen. A lakosság állandó kapcsolatban volt a vízzel, és ez pákászéletmódjának nagyon megfelelt. A tájra oly jellemző, kanyargós, régi Holt-Dráva-medrek, amelyeket áradáskor megtöltött a víz, rét-, legelőterületet jelentettek. Közöttük a kiemelkedő hátakon előbb legelő-, majd később szántógazdálkodás folyt. Ezek határozták meg az itt élő lakosság élettereit, amelyek mindig szűknek bizonyultak. Ezért a kétnyomásos gazdálkodást, amely hosszú időn keresztül az Ormánság gazdasági rendszere volt, gyűjtögetéssel egészítették ki.

A kétnyomásos gazdálkodás és ezzel kapcsolatban a múltban oly nagy szerepet játszó állattenyésztés, a tárgyi néprajz balkáni vonatkozásai, ezek mellett a fizikai földrajzi jelenségek (rossz talaj, a klíma bizonyos sajátosságai) az Ormánságot a nagy mediterrán élettérhez és ezen keresztül bizonyos fokig a mediterrán kultúrközösséghez csatolják. A mediterrán élettérre jellemző a kétnyomásos gazdálkodás, amit Spanyolországban, Franciaországban például olajfakultúrával egészítenek ki, az Ormánságban gyűjtögetéssel. A mediterrán kultúrközösséghez azonban nem sok köze volt, mert a magyar-medencebeli fekvése, állami hova-tartozandósága, népi, nyelvi közössége és közigazgatási beszervezése a mediterrán kultúrközösségből a közép-európaiba helyezi, és a két kultúrkör küzd egymással századokon át az Ormánságban. Abban az időben, amikor az Ormánság még természetes életét élte, a tárgyi néprajzukban és a gazdálkodásukban kimutatható mediterrán vonatkozások uralkodtak; a miliőnek, a környezetnek és életfeltételeknek is ezek feleltek meg a legjobban. Az Ormánság azonban a múlt század folyamán Közép-Európa felé megnyílt, és a rokontalan kapcsolatban rideggé vált. A mediterrán vonások elhalványodtak benne, a kétnyomásos rendszerről áttértek a háromnyomásosra (ezen megmaradtak napjainkig), a házközösségek felbomlottak, a táj, a miliő is megváltozott, a lakosság kénytelen volt alkalmazkodni, és ettől kezdve a modern értelemben vett gazdasági, adminisztrációs, egyházi stb. kapcsolatok elszakíthatatlanul Közép-Európához fűzik.

A földesúri gazdaságnak ezen a területen komoly patriarchális jellege volt. A kis községek társadalmi berendezkedése nem öltött határozott formát, és inkább elmosódott körvonalakban alakult ki valamilyen közösségi szellem, amelyik részben gazdasági egymásrautaltságból, részben pedig egyéb okokból (mostoha viszonyok, közös vállalkozások stb.) jött létre. Minden valószínűség szerint laza faluközösség, illetve ezen belül nem határozott jellegű házközösség volt a községek Kemse, Piskó, Sósvertike, Zaláta) társadalmi és gazdasági életformája. A nagy, népes családokat a külső körülmények késztették erre. Az Ormánság állandóan ki volt téve a Dráva és a Feketevíz áradásainak. Az áradásmentes területeken folyt az állattenyésztés és földmívelés. Az újabb területek bevonása a szántóföldi termelésbe fokozatosan, a rétek és legelők feltörésével ment végbe. A gabonatermelésnél mutatkozó hiányt gyűjtögetéssel pótolták. Szombat délutánonként sokszor az egész falu kivonult a cserjésekbe halászni vagy különböző növényi táplálékot gyűjteni.

A közösségi gazdálkodás és a közösségi életforma fennállását az öregek meghitt, évődő összetartásán kívül az bizonyítja a legjobban, hogy a nyomáskényszert sok helyen még ma is tartják. Egyes községekben megtalálhatók a régi háztípus nyomai, ahol a fiataloknak több, külön hálókamrájuk volt az udvaron. Érdekes még az is, hogy a régebbi építkezéseknél egészen más volt a telekelrendezés, mint ma. A gazdasági méretek is másként alakultak: nagy istállók álltak elöl az utca felől - a sok állat számára. Mindeme bizonyítékok mellett sikerült az egyik tipikus kemsei - a híres Pósa - család történetének kibogozásakor a házközösség nyomait felfedezni. Hangsúlyozzuk azonban, hogy faluközösségen vagy házközösségen nem kijegecedett forma értendő. És különösen nem kell mindjárt a szláv zadrugára gondolni, amikor az ormánsági házközösségről beszélünk. Egy elmosódott, lazán összetartozó, több nagy családból álló „család"-ot kell ezen érteni. A XVIII. században az Ormánság 1396 házában 3863 család élt!

A házközösségi vagy családközösségi szervezetben a gyerekek értéket jelentettek, mert felnőve munkaerőnek számítottak. Mivel fokozatosan mind újabb és újabb területeket vonhattak be a mezőgazdasági termelésbe, továbbá a különböző úrbéresi jogok (az Ormánság falui a PÉCSI KÁPTALAN, a DRASKOVICH és a BENYOVSZKY grófok jobbágyközségei voltak), halászás, legeltetés, fairtás, esetleg vadászás kihasználása csak úgy történhetett meg, ha sok gyerek volt a családban, erős ütemben szaporodott a lakosság. Egy bizonyos határon túl azonban, amit az Ormánság mindenkori népességeltartó kapacitása szabott meg, a szaporodásnak meg kellett állania. Tehát szabályozták a születéseket. Erre egy fából faragott csiga szolgált. A facsigát finom kender- vagy lenfonállal körülcsavarták és a méhnyakba illesztették, hogy közösüléskor a megtermékenyülést akadályozza meg. Utána kivették; de sokszor bent maradt, benőtt, és operatív úton kellett eltávolítani. Ezt a fogamzásgátló eszközt még ma is használják, de módosították: a fonál közé kinint hintenek, hogy biztosabb legyen a védőhatása. A pécsi szülészeti klinikán még mostanában is operálnak ki a méhből benőtt facsigát.

Ez a születésszabályozás intézményes volt, és állítólag századokon keresztül tartott. Ezzel magyarázható, hogy az Ormánságban évszázadokon keresztül csak enyhe emelkedést mutat a szaporodás. Bizonyos törvényszerűségekből folyó hullámzások azért voltak, és ilyenkor erősebb méreteket öltött a szaporodás üteme. Különösen a XVIII. század vége és a XIX. század eleje hozott fellendülést. A lakosság komolyan szaporodott, mert gazdasági viszonyaik kedvezőbben alakultak, és életterüket bizonyos fokig tágítani lehetett.

Gazdasági életükben a fősúlyt az állattenyésztésre helyezték. Mivel saját legelőjük nem volt elég, a földesúrtól béreltek legelőt. Kemse például a Pécsi Káptalantól bérelt, amelyről egy 1838-ból fennmaradt szerződés tanúskodik. A szerződés első pontja szerint „általengedi és adja a tekintetes Pécsi Káptalan ezen folyó 1838-ik esztendőben Kemsei helységnek azon Zehipusztának részét, mely Nagyerdőnek és Gájnak hivattatik, minden szarvasmarháinak és lovainak számára, melybe ezeken kívül sem más vidéki marhákat befogadni, sem pediglen magok sertéseit beereszteni szabad nem lészen, azért is hogyha valamely sertések abban tapasztaltatni és behajtatni fognak, minden egyes darabtól bizonyos büntetést kell fizetni a Magas Uradalomnak".

Tehát csak lovakat és szarvasmarhákat legeltethettek a földesúri legelőn, sertéseket nem. Azokat áthajtották a Drávántúlra a horvátországi erdőkbe makkoltatni. A sertésekkel, a kondával valakinek el kellett mennie. A lovakat és szarvasmarhákat is őrizni kellett, mert azok tavasztól őszig állandóan a legelőn voltak. (Éjjel trágyából hevenyészett karámfélébe húzódtak be.) A gyűjtögetéshez is munkaerőre volt szükség, a favágáshoz szintén. (Nagyobb csoportokban jártak át Horvátországba télen fát vágni.) Ezt a sokféle munkakört csak úgy tudták ellátni, ha sokan voltak. Tehát a gazdasági szükségszerűség is rávitte őket a közösségi gazdálkodásra és szaporodásra.

Mivel nem termett elég gabonájuk, eljártak részért aratni, csépelni. A földesurak ezt nem vették jó néven, mert az övék későbbre - vagy kicsépeletlenül maradt. A Pécsi Káptalan ezért a legeltetési szerződésekben ki is köti, hogy „mindezeken (a különböző szolgáltatásokon) kívül magát ezen helység lekötelezi Uraság minden termését, az légyen őszi vagy tavaszi, és a Dézsma gabonát mindjárt annak betakarítása után, a kiadandó rész mellett kinyomattatni és kicsépelni, különben, ha ezen helység magát ellenszegezvén, azt kinyomattatni vagy kicsépelni nem akarná, vagy más uradalomba nyomtatás végett általmenni bátorkodna ennek végette előtt, ez a jövő esztendei legeltetésre semmi számot nem tarthat, és egyáltalában magát minden uradalmi kegyességek elnyerésére méltatlanná teszi". A cséplés akkori módjához, a hadaráshoz és nyomtatáshoz is több emberre volt szükség. Mindezekből kitűnik, hogy azoknak a családoknak ment jól, ahol sokan voltak. Gyerekekben nem is volt hiány a múlt század elején. A legtöbb családnál négy-öt, sokszor tíz-tizenkét gyerek található. A racionálisabb gazdálkodás kedvéért a gyerekek nősülésük után bent maradtak a családban, és a legteljesebb mérvű munkamegosztást találjuk mindenütt.

Élő koporsók

Az egykézésre való áttérés a 48-as jobbágyfelszabadítás, illetve birtokmegváltás után következett be. A negyvennyolcas idők váratlanul érték őket: a világtól elzárva, a megszokott életformákhoz görcsösen ragaszkodva éltek hosszú századokon keresztül, és most belekerültek az új idők sodrába, amelynek gyorsultabb tempóját már nem bírták. Nem voltak előkészítve, meglepetésszerűen jött minden. A szabadságharchoz semmi közük, de a birtokelkülönözés megtörtént. Persze nem az ő érdekeik szerint. Ki-ki megkapta a jobbágytelkét és csak azt, semmi mást. A különböző úrbéresi jogoktól elestek. Legeltetni, halászni, vadászni többet nem lehetett, mert most már a legelő, folyó és az erdő a földesúr korlátlan tulajdona lett. A birtokelkülönözéssel is bajok voltak. Sokáig elhúzódott és csak 1860 körül rendeződött.

A jobbágyfelszabadítás nem jól történt az Ormánságban: összébbszorította a megélhetési területeket és megállásra késztette a társadalmat. Ezután abból az egy-két fertály (8-12-16 kat. hold) földből kell megélni, amelyik a szorosan vett jobbágytelket jelentette; az pedig kevés. És ekkor áll be a törés Ormánság népének a szaporodásában. A múlt század hatvanas évei után csökken a születések száma, zuhan a házasságkötések száma. Az öregek halálozási aránya viszont előbbre ugrik. (Ez az egykés társadalom egyik legbiztosabb ismertetőjele.) A 41 ormánsági község református lakosságánál a születések száma 1833-tól 1933-ig a következőképpen alakult: a 41 községben 1833-ban 561, 1843-ban 526, 1853-ban 569, 1863-ban 624, 1873-ban 550, 1883-ban 509, 1893-ban 468, 1903-ban 308, 1913-ban 252, 1923-ban 238, 1933-ban 145 gyerek született összesen. 1863-ban (tehát a hatvanas években) van a maximum, és attól kezdve rohamosan esik a születések száma. Ez a református lakosság fogyásához vezetett: 1880-ban még 23 500 volt a számuk, 1930-ban már csak 16 500; a veszteség tehát 30%. Nyilvánvaló, hogy az Orománságban mindenütt hasonló életfeltételek voltak, és a változás valamennyi község lakosságát egyformán érintette.

Az eseményekre brutálisan reagálnak. Mivel váratlanul érte őket az a meglepetés, hogy ezután csak az eddigi jobbágytelek lesz minden joguknak érvényesítési területe, drasztikusan közbeléptek a szaporodás csökkentése érdekében. Most már nem volt szükség sok gyerekre; eltüntetésükre kellett gondolni. A facsiga sokszor nem működött tökéletesen, a gyerekek megszülettek és útban voltak; egyszerűen megfojtották őket. Az ormánsági anyakönyvekben 1860 körül, amikor rendeződött a birtokmegváltással kapcsolatos elkülönözés, gyakran szerepel az a bejegyzés, hogy az újszülött megfulladt a dunyhától, vánkostól. De sem azelőtt, sem azután nem fordul elő ez a halálok. Pillanatnyilag folyamodtak ahhoz a módszerhez, hogy a csecsemőre rátették a nehéz dunyhát, ami alatt megfulladt. Később másként intézték el az ilyesmit - de tökéletesen, mert az újszülöttek 30-50 százaléka egy éven belül mindig meghalt. A halál oka legtöbbször nincs beírva, vagy ismeretlen betegség szerepel. Az ikrek közül is az egyik pár napon belül következetesen mindig meghal, a másik sem éri meg az egy évet. Csak később jöttek rá az asszonyok arra, hogy a facsiga tökéletesítésével és egyéb szerek alkalmazásával még az anyaméhben el lehet intézni az alig fogant életet. És ezt olyan eredményesen csinálják, hogy egy fél évszázad alatt 50-70%-kal csökkent a születések száma.

Azóta élő koporsók a baranyai parasztasszonyok, akik a méhükben ölik meg a nemzedékek hosszú sorát. A magzatelhajtásnak valóságos technikája fejlődött ki. Akadt minden faluban egy-egy öregasszony, aki értett a dolgokhoz, és aki mindig rendelkezésre állott a bajba jutott menyecskéknek. Legegyszerűbb magzatelhaj-tási mód, ha az asszony forró vízbe ül. Már bonyolultabb, amikor különböző mérges növények (hunyor, beléndek, nadragulya stb.) leveléből és magjából főzetet, teát csinálnak, és azt isszák, vagy a gyökerüket a méhbe helyezik, és ott hagyják pár napig. De használják a ciprusfenyő tűleveleitől megfosztott fiatal hajtásait is erre a célra. A falusi öregasszonyok rendszerint ismerik ezeket a növényeket és alkalmazási módjukat. Ha ezek nem segítenek, még drasztikusabb eszközökhöz nyúlnak. Vajszló község öreg bábája, aki pár éve halt meg, és a környék leghírhedtebb magzatelhajtója volt, hosszú, hegyes vastűvel szurkálta agyon a méhben fejlődő embriót.

De szivesen fordulnak orvoshoz is. Az egyik község orvosához nagyon sok menyecske jár. Ez az orvos rendesen azt ajánlja nekik, hogy idézzenek elő valamilyen módon vérzést, és akkor meg szabad csinálni nyíltan is - a tiltott műtétet. A menyecske hazamegy, erőlködik, mérges gyökerekkel birizgálja a méhét, s ha beáll a vérzés, harminc-negyven pengőért el van intézve... Igaz, nem mindig sikerül a beavatkozás: ilyenkor a halotti anyakönyvben lapozgatva, fiatal asszonyok halála okául beírva ott találjuk az elvérzést. A méhkaparásoknak, a méh izgatásainak és megerőltetéseinek eredménye pedig az, hogy a baranyai parasztasszonyok negyven-ötven éves korukban már derékban kettétörve, görnyedt vállal és háttal, szétesett farral, kifordult csípővel és lábakkal járnak az utcán: az ember megdöbben a sok eléktelenedett alak láttára.

A halálgyűrű

Az egyke hosszú múltja során különböző fejlődési periódusokon ment keresztül, amelyek mindegyikénél azonban erősen kidomborodott a gazdasági, illetve szociális ok. Az egyke egyik legfontosabb oka, sőt megindítója minden kétségen felül a FÖLDHIÁNY volt. Ez a jobbágyidőkben a földesúri gazdaság patriarchális viszonyai mellett nem jelentkezett, mert a terjeszkedés lehetősége a kétnyomásos gazdálkodás és gyűjtögetés révén fennállott. A birtokmegváltás után azonban mindjobban előtérbe nyomul, mert a nagybirtokok halálgyűrűjében vergődő falvak nem tudtak földhöz jutni. Számukra pedig ez lett volna az egyetlen kibontakozási lehetőség. Összeszorított életterüket különböző utakon próbálták tágítani, de nem ment. Kénytelenek voltak például csikókereskedéssel foglalkozni. Csikókat vettek Zala, Somogy megyékben, azokat felnevelték és eladták. A közösségi szellem e téren még napjainkig fennmaradt. De ez nem elégítette ki földigényüket és csak pillanatnyilag enyhítette válságos helyzetüket.

A földszerzés útjában a nagybirtokok álltak. Dunántúl hírhedt hazája a nagybirtokoknak és Baranya vármegye sem kivétel. A megye területe 1787-ben 899 592 kat. hold. Ebből a világi nagybirtok 622 662 kat. hold, az egyházi 276 930 kat. hold. Ennek a területnek kétharmad része alkotta a jobbágygazdaságokat és megmaradó egyharmad része allodiális birtok volt. A csonka megye területére vonatkoztatva: 668 822 kat. hold az egész terület; ebből 411 892 kat. hold világi nagybirtok és 276 930 kat. hold egyházi nagybirtok. Nem tudjuk pontosan, hogy a jobbágyfelszabadításkor mi volt a helyzet, ellenben 1893-ról megbízható adataink vannak. 1893-ban az egész megye 899 592 kat. holdnyi területéből 279 884 kat. hold volt világi, 72 345 kat. hold egyházi és 95 844 kat. hold közösségi nagybirtok. A csonka megyére vonatkoztatva: a 688822 kat. holdnyi területből 155024 kat. hold a világi, 72 345 kat. hold az egyházi és 85 128 kat. hold a közösségi nagybirtok. (1787-tel szemben nagy a változás, de ez csak látszólagos, mert akkor az egész terület nagybirtok - földesúri gazdaság - volt és azon belül helyezkedtek el a jobbágygazdaságok; a birtokmegváltás után a jobbágygazdaságok kiváltak a földesúri gazdaságból és a visszamaradó allódium mint nagybirtok szerepel tovább.) Három évtizeddel később, 1925-ben a csonka megye birtokmegoszlási viszonyai a következők: 148093 a világi, 69 533 az egyházi és 59884 kat. hold a közösségi nagybirtok területe. Vagyis az 1893. évi 312 497 kat. hold összterülettel szemben, amely az egész 48,2%-át tette ki, 1925-ben 277 510 kat. hold, az egész 40,1%-a nagybirtok.

A 30 év alatti eltolódás a kisbirtokok javára kevés: 37 987 kat. hold. Részeire bontva ezt a földmennyiséget, azt látjuk, hogy a világi nagybirtokok területe 6931 kat. holddal, az egyházi nagybirtokoké 2812 kat. holddal, a közösségi nagybirtokoké pedig 25 244 kat. holddal csökkent. Legnagyobb a veszteség a közösségi birtokoknál, ami azt jelenti, hogy a fojtogató földtelenségben először a közületi birtokokhoz nyúltak a baranyai falvak. A harmincéves változás ettől eltekintve elenyésző, és a helyzetet még súlyosbítja az a körülmény is, hogy az a 34 987 kat. hold minden valószínűség szerint a háború utáni földreformkor leadott váltságföldek területe lesz. Nagyon valószínű, hogy a földreformtól eltekintve, negyvennyolctól egyetlen hold föld sem tudott átjutni a 100 holdon aluli birtokkategóriákba: a baranyai „pógárok" nem tudtak földet szerezni.

A mamutbirtokok időközben ugyan porlottak, de a tízezer holdas uradalmak széteséséből párszáz holdas gazdaságok keletkeztek. Sajnos ez a folyamat adatok hiánya miatt csak 1921 óta kísérhető figyelemmel, de ebből is meg lehet állapítani következtetésünk helyes voltát.

Birtokkategória kat. hold	száma	1921 kat	a b i területe holdakban	1934 r t o k o k száma	kat	területe . holdakban
100- 200	147		20793	202		28 354
200- 500	168		49 480	164		49 917
500- 1 000	35		23451	29		IO 082
1 000— 2 000	12		15 933	12		16787
2 000-10 000	16		80 796	17		84 318
10 000-en felül	6		86785	5		84413

A 10 000 kat. holdon felüli birtokok száma 6-ról 5-re csökkent, a területe pedig 86785 kat. holdról 84413 kat. holdra. Hasonló a helyzet az 500-1000 kat. holdas kategóriánál is. A többi birtokkategóriánál úgy számban, mint területben gyarapodást látunk. Különösen feltűnő a 100-200 kat. holdas birtokkategória viszonyainak a megváltozása. 1921-től 1934-ig 55-tel növekedett az idetartozó birtokok száma, a területük pedig 7561 kat. holddal. Tehát főleg ez a birtoktípus szaporodott, ami nem minden tekintetben biztató jelenség. Ugyanis az Ormánság parasztgazdaságai jobbára 8-12-16-20 kat. holdasok. Ezekkel szemben az 50, de még inkább a 100 kat. holdon felüli gazdaságok már nagybirtoknak számítanak. Viszont fent, a vármegye északi részén, ahol a százholdas gazdaságok szaporodnak, svábok laknak, akik öntudatosan terjeszkednek a magyarság rovására.

Mindezeket összevetve, a magyarság birtokpolitikai szempontból hátrányos helyzetben van. A jobbágyfelszabadítás óta nem tudnak terjeszkedni a nagybirtokok miatt. Ami földforgalom volt a baranyai (ormánsági) községekben, az az eladósodott vagy tönkrement gazdák kezéből került az ingatlanpiacra. Ha ez nem így van, akkor másként alakulnak a viszonyok az Ormánságban. Ugyanis a patriarchális életformából kiszakadt parasztság számára a földszerzési lehetőség lett volna az egyetlen kivezető út. A patriarchális gazdaságban az emberi szükségértékek elementáris jelentkezése szabja meg a konjunktúrák alakulását. A forgalmi gazdaságban ellenben a kereslet-kínálat viszonyából előálló piacmechanizmus. Amott biológiai tények vannak: az éhezést, a fázást stb. kell megszüntetni. Itt a különböző közgazdasági tényezők jelentkeznek, és ezeken gyűjtögetés vagy az úrbéresi jogok már nem segítenek. Itt piacra kell termelni: mind újabb és újabb területek bevonása szükséges a termelésbe, és amíg ezt meg lehet csinálni, addig nincs baj. Az Ormánságban negyvennyolc után újabb területek bevonása nem volt lehetséges: kirobbant az egykézés. A forgalmi gazdaságba kilökött parasztságnak választani kellett a szó legteljesebb értelmében az élet és a halál között. És választottak!

Földtelenségük a szaporodásban bosszulta meg magát. Ha tovább szaporodnak, akkor a birtok elaprózódik, és lezüllenek agrárproletársorba. Ettől pedig irtóznak a baranyai pógárok, mert látják az uradalmakban a gazdasági cselédek és mezőgazdasági munkások rettenetes sorsát. Mondják is, hogy azért nem kell nekik a gyerek, mert nem akarnak az uradalmaknak kanászt, gulyást, bérest és kocsist nevelni. Egy gyerek kell csak, aki az egész birtokot osztatlan egészben örökli, és megmaradhat azon az életnívón, amit elődeinek biztosított a föld. Elaprózódás esetén a lecsúszás elkerülhetetlen; el kell menni az uradalmakba cselédnek vagy a második, harmadik községbe kanásznak, csikósnak, gulyásnak, akit azután a falu közössége örökre kizár, mert nem tartják többé magukkal egyenlő értékű embernek.

Az egykés társadalom

Az egygyerekrendszer bevezetése a házasélet nemi funkciójának a szabályozását vonja maga után, amit különböző módon véghez is visznek, és ezzel tönkreteszik magukat nemcsak fizikailag, hanem szellemileg és erkölcsileg is. A magzatelhajtásoknál a beavatkozás ugyanis nem mindig tökéletes. Sokszor olyan elváltozásokat idéz elő, amelyek egyrészt az asszonyok meddőségében, másrészt megrokkanásukban jelentkeznek. (SCIPIADES pécsi egyetemi tanár szerint a kilencszázas években 100 terhességre 7 elvetélés jutott, ma 25!) Hogy nem steril módon történik a magzatelhajás, az bizonyos, és hogy nem modern, az megint valószínű. És ezek a durván végrehajtott műtétek az asszonyokat teljesen tönkreteszik.

De más, súlyos következmények is jelentkeznek. A magzatelhajtásokat és általában a születésszabályozást nem lehet titokban tartani; arról mindenki tud a faluban, úgyhogy lassan közös ügy lesz belőle. A kezdetben jelentkező erkölcsi gátlások eltűnnek, lelkiismeret-furdalás nincs: a társadalom lejtőjére jut, és csúszik lefelé megállás nélkül. Nincsenek többé törvények, nincs hit. Őrült világnézetté, lehetetlen életszemléletté szélesedik az, ami eddig a földhiány miatt állott elő. Átalakul az egész társadalom. Más lesz a gondolat- és érzelmi világuk. A rendes élet törvényeiből kiszakadnak, új törvényeket hoznak, és az egykéből új, más életrendszer lesz. Ennek az életrendszernek megvannak a saját erkölcsi, gazdasági, társadalmi és kulturális törvényei, amelyek meghatározzák elsüllyedt világuk új kereteit.

Ha összetevőire bontjuk az egykéző parasztság kialakult életrendszerét, akkor különös tényezőkre bukkanunk. A család az öreg szüle uralma alatt él. Új matriarchátus van kialakulóban, és ebben az a tragikus, hogy a matriarchátus a feltörő vagy az elfáradt, kihaló népek életformája. Az Ormánságban ez utóbbi miatt van. A szüle ügyel mindenre. Vezeti a háztartást, szidja a férfiakat és kezeli a házipénztárt, ö nézi ki azt a leányt, akit a fiának el kell vennie vagy azt a legényt, akihez a leányának hozzá kell mennie feleségül. Természetesen a birtok és a ház nagysága szabja meg a házasságok kialakulását, mert az Ormánságban földek és házak házasodnak össze és nem szerelmes szívű vőlegények és menyasszonyok. Igaz, a leányok és legények eljárnak a játszóba (ez olyasféle, mint a fonó), ahol érzéseik szerint orientálódnak, és sokszor sírig tartó szerelmek keletkeznek, de minden reménye nélkül annak, hogy valaha is egymásé lehetnek. A leánynak ahhoz kell mennie, akinek élete párjául már a bölcsőben kiszemelték, a legénynek szintén.

A fiatalok házaséletének minden mozzanatára a szüle vigyáz. Még a nemi életük ellenőrzésére is kiterjed a szüle hatásköre; gyerek csak akkor lehet, fia megengedi. Erre pedig ritkán kerül sor, mert a fiatal menyecskének ki kell járnia a mezőre dolgozni, és ha állapotos, akkor nem lehet hasznát venni; a szüle tehát úgy intézkedik, hogy nem kell gyerek. Csak a gazdagabb helyeken marad otthon a menyecske, de gyereket szülnie itt sem szabad. „A menyecske olyan legyen, mint verág az ablakban" - mondják vigasztalóul. Kényeztetik is. Főzni, kenyeret sütni nem tud, ezt szüle korára tanulja meg. Addig végigjárja a szüle mellett a szüleiskolát, amelynek fenntartása és folytonosságának biztosítása az ő feladata. Közben tönkremegy testileg-lelkileg, és mire szüle lesz, már az egyke kiirthatatlan világnézetére esküszik.

A szüle hatalmának növekedését a vőrendszer kialakulása nagyban elősegítette. Amikor az egykezes következtében a fiatalok száma megapadt, nehézségek álltak elő a férjhez menés körül. Valahogy az a helyzet adódott, hogy a leányok többen voltak, mint a fiúk. A módosabb leányok kaptak megfelelő vőlegényt, de a szegényebbek számára valósággal importálni kellett a környező községekből. Az importvőlegények nincstelen emberek voltak, és ezek beházasodtak egykés családokba. A fiatalok a házasság után nem mentek külön lakni, megmaradtak az öregeknél. Ez régen, a házközösség idején is így volt, és a vőrendszer korában praktikussági szempontból megtartották. Magától értetődik, hogy a szüle nem adott rendelkezési jogot a vőnek, azt megtartotta magának. A vőnek minden körülmények között engedelmeskedni és dolgozni kellett.

Helyzetük éppen ezért nem volt irigylésre méltó. Keserves sorsukat a sok közül talán ez a mondás tükrözi vissza a legjobban: „Ne menj vőnek, mert megőnek." Vagy: „Sok vő jobb tenné, ha elmenne kanásznak." A vők az egykés társadalom páriái, és sok megaláztatásnak vannak kitéve. Állandóan éreztetik velük, hogy nincstelenek, „senki kódus"-ok. A falu közössége nehezen veszi be őket. Gyűlölik szegényeket, mert tudják, hogy ez az utolsó próbálkozás fajtájuk fennmaradásának a biztosítására. A vőknek jutott az a szerep, hogy utolsó fellobbanásra bírják a haldokló Ormánság népét, de nem megy...

Sorsuk mostohaságát eleinte valósággal intézményes biztosítással próbálták elviselhetőbbé tenni. A piskói református anyakönyvben számtalan olyan szerződést olvashat az ember, amelyeket a múlt század vége felé kötöttek egykés családok vőkkel. Ezekben a szerződésekben garantálják például az örömszülők, hogy ha meg talál halni egyetlen leányuk, akkor a vőt, mint saját fiukat kiházasítják. Ha az asszony halála után nem a saját hibájából hagyja el a házat, a fele vagyont megkapja, ellenkező esetben semmit sem kap. A vagyonöröklés biztosításánál még a vő születendő fiaira is gondoltak, amennyiben kimondották, hogy a vő többszöri házasságából származó fiúk az ipa vagyonának felét öröklik. Ha viszont a vő „mag nélkül" hal meg, akkor vagyona visszaszáll a családra. Máskor a vőnek a környéken szokásos középszerű szolgai díjat ígérték, ha a leány halála után nincs kedve az após házánál maradni. Ezt még akkor is megfizetik, ha az asszony gyermek nélkül hal meg.

A házasságoknak ez az erőltetése a beteg társadalom kétségbeesésének a jele. Félnek a jövőtől. Érzik, hogy a tragédia hamarosan be fog következni. A mai legények már nősülni sem akarnak. Az egyke útja világos és határozott: egyse, utána a család szétbomlása, majd a társadalom halála. Azok az előnyök, amiket biztosít - kényelmes életmód, nem kell a sok gyermekkel vesződni, nem aprózódik el a birtok stb. - nem érnek fel azzal a testi, lelki és erkölcsi romlással, ami következményeként jelentkezik. Az egykéző társadalom elveszti biztonságérzetét. Félnek, mi lesz, ha meghal az „egyke"? (Az egyke legjobb orvosszere ez a félelem lenne, ha előbb jelentkeznék. Az egygyermekes és gyerektelen családok öreg korukban irtózattal gondolnak arra, hogy kipusztulnak, de akkor már késő minden,..) A család élete sem zavartalan. A gyerekek hiánya üressé, kibírhatatlanná teszi a légkört. Az amúgy is kényszerházasságok útján összekerülő házastársak gyűlölik egymást. A megszakított nemi közösülések (a nemi funkciót korlátozva és megvakítva - coitus interruptus - végzik: „Inkább mosok lepedőt, mint pelenkát" - mondogatják Baranyában) következtében, amit éveken keresztül folytatnak, idegileg teljesen tönkremennek. Hisztérikusak lesznek, állatok módjára üvöltenek. A légiesebb ok is felingerli őket. Ilyenkor asszonyt, állatot, embert, gyereket, mindent, aki és ami eléjük kerül, ütnek-vernek. Azután lecsendesednek, és teljes közönybe süllyednek.

A folytonos összeházasodások következtében (a vőrendszer nem általános!) valóságos beltenyésztés folyik, ami nagyfokú degenerálódással jár. Sokaknál, ahol nincs gyerek, nagy állatszeretettel találkozni. Vannak agglegények, akiknek sok macskájuk van, és azokkal foglalkoznak. Ezek egy része homoszexuális, más része megegyezik férjhez nem ment vénlányokkal, hogy egypár métermázsa búzáért vagy egy hússüldőért egy-két évig rendelkezésükre álljanak. Különben is a nemi életet már nagyon korán elkezdik. Leányok tizenöt-tizenhat, legények tizenhét-tizennyolc éves korukban. Erkölcsi gátlás nincs, hiszen a szülők sem állanak erkölcsi alapon. Fiatal leányok szülnek törvénytelen gyerekeket; persze ezek pár napon belül következetesen mindig meghalnak.

Az erkölcsi, lelki, fizikai defetizmus mögött a gazdasági viszonyok valamelyes javulása önigazolásul szolgál. A birtoköröklés hitbizományi jellege, a földmívelési technikájuk fejlődése és az újabb gazdasági tevékenységek (lótenyésztés, csikókereskedés, sertéshizlalás) kedvezően befolyásolják új életfeltételeik alakulását. A viszonyok kezdenek javulni, és ez valahogy elaltatja bennük a lelkiismeret szavát. Látják, hogy jó következményei vannak az egygyerekrendszernek. Tudatossá válik bennük az, ami egy megrázkódtatás következtében talán öntudatlanul következett be, szinte kirobbanásszerűen. Ösztönösen szabályozták a születéseket, mert az újszülöttek az élők érdekeit erősen veszélyeztették. A jobbágyfelszabadítás és a házközösségi szervezet széteséséből származó bizonytalan létezés reájuk szakadt. Brutálisan reagáltak - és az események őket igazolták. Továbbra is megmaradhattak azon az életnívón, amelyiken addig mozogtak, sőt még javult is a helyzetük. Mindezeknek végzetszerűen tragikus találkozása az ösztönös életmegfojtást törvénnyé emelte, és minden társadalmi véleményre vagy lelkiismeret-furdalásra való tekintet nélkül most már tudatosan folytatják a születésszabályozást. A gazdasági okok háttérbe szorulnak, majdnem eltűnnek, és az egész kérdés áttolódik erkölcs-világnézeti síkra.

A nagy tragédia

A paraszti életforma itt már züllésnek indult, és lefolyását a generációs ellentét még csak sietteti. A fiatalok és öregek hidegen állanak egymással szemben, de elszakadásról az erős közösségi törvények miatt nem lehet szó. Ettől eltekintve, összefűzi őket egy bizonyos vágyakozási tünet, amelyik azonban a két generációnál más-más úton játszódik le. Az öregek a múltjuk felé néznek, és azon gondolkoznak el; látják még egyszer a régi lápi életet, a füstös nagy konyhákat, ahol a nyitott tűzhely felcsapó lángjainál varrtak, fontak és várták vissza a férfiakat, akik hetekig odavoltak Szlavóniában fát vágni, makkoltatni vagy a szomszédos uradalmakban nyomtatni - tehát vágyaikat visszafelé, az időbe vetítik ki; a fiatalok pedig vágyaikat kifelé, a térbe. Ők a városok ellesett életét szeretnék magukévá tenni, amit Sellyén és a képeslapokban annyiszor láttak. Izgatja őket, hogy mit rejt maga mögött a város, és az onnan érkező kultúrhullámok - a környékbeli kispolgárság közvetítésével - hozzák az újabb vágyak és szükségletek kielégítésére törekvő készséget. Előttük teljesen érthetetlen és idegen az öregek által felelevenített régi életforma. Viszont az öregek ugyanígy vannak a városokból érkező jelenségekkel; hitetlenkedve, szinte a megtagadás, irtózás és csodálat vegyes érzésével fogadják azokat.

A múlt lassan összeomlik és vele együtt népi kultúrájuk és százados életformájuk is. A sivár jelen azonban meghozza a vigasztalást. A fiatalok hamar feltalálják magukat, és az úrhatnámságban keresnek menekülést. Parasztleányok úgy szeretnének járni, mint a helyi intelligencia divatrevűző hölgytagjai. MARÓCSÁN például az egyik parasztleány hallott valamit az estélyi belépőről; csináltatott magának és most abban jár - délelőtt a templomba. Templomba szokásból és magukat mutogatni járnak. A parasztleány vasárnap négy-ötször is átöltözködik, mindig más ruhába.

Nem vallásosak, nem hisznek Istenben. Vallásosak sohasem voltak, mert nem tudták megérteni egyik történelmi egyház tanítását sem, az egyke okozta lelki defetizmus következtében pedig valósággal istentagadók lettek. VAJSZLÓN az egyik paraszt például kijelentette, hogy az Istennek csak annyival van több esze nálánál, hogy tud esőt adni. Ettől eltekintve semmi különbség közöttük.

A nemzeti érzés is elerőtlenedik; valahogy elmerül magyarságuk tudata. Keserű emlékek fakadnak fel bennük, és lázas gondolataik ijesztően ugrálnak a haza, társadalom, hit, törvény és ehhez hasonló fogalmak körül. Végig a Dráva mentén közönyösen nézik a túlsó partot, sőt olyanok nagyon sokan vannak, akik nem bánnák, ha szerbeké lenne az impérium. „Nem a szerbek a mi ellenségeink, hanem az urak" - hajtogatják. Véghetetlen gyűlölettel beszélnek az urakról és viseltetnek velük szemben. Egy rettenetes erkölcsi fertőben fuldokló társadalom zilált lelki életének a megnyilatkozásai ezek. Mélységes lelki és erkölcsi üresség: nincs cél előttük, nem törődnek semmivel; tudják, hogy pusztulnak, és a legnagyobb apátiával várják a végpusztulás bekövetkezését. Ha siettetni lehetne, talán még siettetnék is.

Vajszlón vannak negyven-ötven holdas gazdák, akik állandóan 80-100-120 sertést hizlalnak, gazdagok, de se feleségük, se gyerekük nincs, a házuk tája rendetlen, mocskos, bűzös, és ha az ember megkérdezi tőlük, hogy mindez miért? - a vállukat vonogatják, és ingerülten kérik, hogy hagyják őket békén. Nem bánják, ha rácé, horváté, svábé lesz a birtok és a vagyon (amit azonban legjobban szeretnének a sírba vinni magukkal), csak nyugodtan és békében élhessenek. Ma már ott tartanak, hogy nem akarják rendbe hozatni a templomot és az iskolát, azzal a megokolással, hogy ők úgyis elpusztulnak, a sváboknak meg nem érdemes. „Majd rendbe hozzák azok maguknak!"

A földjüket kiadják felesbe. A feles uradalmi cseléd horvát vagy sváb. Nem szeretnek dolgozni; kifáradtak - és pihenni akarnak. Még annak árán is, ha ez a vesztüket jelenti. Teljesen kimerült ez a nép. Náluk már jelentkezik az a kimerülés, amely minden nép életében egyszer bekövetkezik. A magyarság egyeteme még nem tart itt, de a széles néprétegek már feladták a harcot, és a jelekből arra lehet következtetni, hogy közel van az annyiszor megjövendölt nagy tragédia: a nemzethalál. Sok községben hallottam értelmes parasztoktól: teljes tudatában vannak, hogy mi vár rájuk. Tudják, hogy haldokló, pusztuló nép; el fognak tűnni, de nem tehetnek róla, mert halálosan fáradtak, öreg parasztok mondják, hogy még az ő legénykorukban is hangos volt esténként a falu a fiatalok dalolásától, ma minden csendes. Egyik fiatal és nagy tudású folkloristánk, KERÉNYI György megvizsgálta Kemse község dalanyagát és szomorúan állapította meg: kihaló falu, kihaló énekes kultúra. „Anélkül, hogy a falu életének egyéb körülményeiről tudomásunk volna, zenei műveltségének állapotáról meg lehet állapítani, hogy pusztuló faluval állunk szemben ..." - vonta le a tanulságot.

Dekadencia, letargia, passzivitás: ez a baranyai magyarság. Betegek, és betegségük ragályos. Már az egykés falukat szorongató uradalmak cselédei is kezdenek egykézni. Sőt a magyar falvakba beszivárgó svábok, horvátok és cselédek is. Kemsén vannak a közeli káptalani pusztáról beszivárgott cselédek, akiknél az első generáció még szapora volt, de a következő már egykézik. A gazdasági cselédeknél még nem annyira az erkölcsi, mint inkább a szociális ok játszik nagy szerepet. Ugyanazon konvencióból hárman - apa, anya, egy gyerek - jobban meg tudnak élni, mint nyolc-tízen. De a kényelemszeretet is fontos szerepet játszik az egyke terjedésénél (középosztály!) és az egykéző lakosság terrorja. Kiközösítik azt az anyát, akinek több gyereke van. Üldözik, patkánynak, malacosgöbének, ringyónak és nem asszonynak tartják. Sok helyen agyon akarták verni azokat az asszonyokat, akiknek több gyerekük van. Másutt a házuk felgyújtásával fenyegették meg őket. A gyerekek is csúfolják, és általában közmegvetés tárgya a sokgyermekes magyar anya.

Krisztus mondása illik rájuk a legjobban: nem tudják, mit cselekszenek. Az utolsókat rúgják, és feldúlt lelkükkel, bomló idegeikkel valóban nem tudják, mit cselekszenek. Társadalmi osztálytagozódásuk megdönthetetlen. Sehol nincs olyan kasztszellem, mint az Ormánság némely községében. Marócsán például a templom padjai meg vannak számozva, mindenki csak az őt „megillető" helyre ülhet. Az egyik parasztgazda szerint ez azért van, mert a Bibliában meg van írva valahol, hogy „mindenek rendben és ékességben menjenek". Ezt azután annyira betartják, hogy az öregeknek nem is szabad bemenni a templomba. Az ő helyük istentisztelet idején a torony alatt, a limbusban van. A limbus egy négyszögletes helyiség, kétoldalt kőpadokkal, szemben,a két ajtóval. A templom felőli ajtót istentisztelet alatt nyitva hagyják, és az öregek onnan hallgatják társadalmi helyzetre való tekintet nélkül a prédikációt. Még az úrvacsorát is ott szolgálja fel nekik a pap.

Ennek a kívülrekesztésnek oka pedig az, hogy „méltatlanok a belépésre, mert az élők terhére vannak". Az egyke életrendszerének ez a legkönyörtelenebb törvénye. Aki az élők terhére van, annak el kell tűnni az élők sorából, vagy még az anya méhében, vagy ha már életében munkájával megfizetett az életért, akkor a templom limbusában, mert aki odakerül, az a falu számára többé nem él - meghalt.

Az ormánsági házak előtt merev mozdulatlansággal, fehérbe öltözve ülnek az öregek, mintha Charon hajóst várnák, hogy a Styx másik partjára vigye át őket. Ha megszólítja őket az ember, szinte védekezve, bocsánatkérő hangon beszélnek, mintha azt mondanák: „Nagyon jól tudjuk, hogy útban vagyunk, de nem tehetünk róla - nem rajtunk múlik." És ha ezek az öregek meghalnak, üres lesz a ház. Egész utcasorok kiürülnek, és a házak némán sorakoznak egymás mellett. Sok családnak ma már négy-öt háza van; rájuk maradt a kihalt rokonok örökségeként. Az üres házak kapuit beszegezik, az udvarokat felveri a gyom. Körülöttük minden az elmúlásra emlékeztet. Végtelenül lehangoló ezeket a bezárkózott, néma házakat nézni. De ez még nem az utolsó állomás. Az üres házat később vagy a beszivárgó elemek szállják meg, vagy lebontják, és a begyepesedett udvarok közepén összerakják a téglát. A téglarakás körül nagy gaz nő, és az elárvult telek így várja új gazdáját, aki legtöbbször sváb . ..

Az elmondottakból kitűnik, hogy az ormánsági egyke kialakulásának három fázisa van. Ezt a három egymásból folyó fázist a születések és halálozások egymáshoz való viszonya határozza meg. Az első fázis a nyugodt, mozgásban lévő társadalom fejlődő képét mutatja; a születések száma nagyobb, mint a halálozásé. Rendezett életkörülmények, jövőben bízó, erős hitű társadalom. A múlt század közepe tájáig tart ez az állapot. Akkor jön a megrázkódtatás: a gazdasági körülmények megváltozása, a megszokott életforma felborulása, az életlehetőségek öszzébbszűkülése megzavarja a szaporodás eddigi tendenciáját; visszahatásként megtorpan a szaporodás ösztöne. Az élet bukdácsol a halálon át. A születések már nem múlják felül a halálozásokat. A halottak elérik az újszülöttek számát, sőt már el is hagyják. Itt erősen szerepel a gazdasági ok. A stagnáló társadalom a születésszabályozás biológiai végrehajtásával fizikailag, erkölcsileg és szellemileg teljesen tönkreteszi magát. Az egykéből életrendszer lesz (múlt század utolsó negyede), a gazdasági okok kikapcsolódnak; az új nemzedékek már az új törvények szerint élnek. Ezeknek pedig legfontosabbika, hogy egy gyerek a családban, vagy egy se. Az egész egykekérdésből erkölcsi-világnézeti kérdés lett. Ez a harmadik fázis. Az egykés társadalom képe ebben a fázisban már erősen dekadens színezetű. Olyan jelenségek észlelhetők, amelyekből következtetni lehet arra, hogy sorsuk a teljes szétzüllés lesz. Az új matriarchátus, a vőrendszer, a helybeni legények irtózása a nősüléstől stb. jelzi azt az utat, amelyik a társadalom felbomlásához vezet. Ha a család eltűnik egy társadalomból, akkor annak a társadalomnak vége.

A nép és föld diszharmonikus viszonya ilyen káros következményekkel jár ott, ahol nincs kibontakozás. A két egykés baranyai járásban, a szentlőrinci és a siklósi járásokban, amelyeknek összterülete 224966 kat. hold és majdnem fele nagybirtok, csak 67 183 lélek él. Ezzel szemben például a 127 810 kat. hold területű Jászságnak 106 317 lakosa van. Igaz, a jászok életviszonyai kedvezőbben alakultak. A terjeszkedés lehetősége fennállott: 1699-ben 8010 kat. hold szántójuk volt. 1930-ban 127 810 kat. hold. De éppen ez is igazolja azt, hogy a környezetmegszabta feltételek befolyásolják a társadalom életfunkcióit. És hogy mit jelent a két különböző vidék a nemzet nagy érdekének, a szaporodás szempontjából, az az alábbi összehasonlításból világosan kitűnik:

Megnevezés A lakosság száma Növe- Nép-

Sűrűség

kedés 1930-ban

%-ban

1869-ben 1930-ban

Jászság	71 332	106 317	67,0	101,2
Siklósi járás	32 308	34 390	9.3	5 5.8
Szentlőrinci járás	32715	32893	o.9	48,5

A szabad társadalom hatalmas arányokban szaporodik, és biztos léptekkel megy a jövő elé. A megbilincselt társadalom tántorog és összeesik.

A sárközi egyke

A sárközi egyke sok tekintetben különbözik az ormánsági egykétől, de lényegében ugyanaz: egy gyerek a családban vagy újabban egy se. A négy község, ÖCSÉNY, DECS, SÁRPILIS, ALSÓNYÉK, feltűnően szép és pompás népviseletéről régóta közismert, és az egykés haldoklást a népviselet színekben gazdag dekorációja sokáig eltakarta. Amikor a Gyöngyösbokréta a színpadi szereplés összes kellékeivel ellátva bemutatja a daloló és táncoló magyar falut, ki gondolja, hogy a jókedvű sárközi csoport a magyarság egyik legszörnyűbb tragédiájának színteréről érkezett? A szereplés mögött az egyke statisztál némán, és a mélyen látók előtt a daloló és táncoló falu illúzióját nagyon komorrá teszi.

Talán ezzel a gyöngyösbokrétás felvonulással lehet a sárközi egykét legjobban illusztrálni. Hiszen éppen a birtokos parasztok között terjed, és az úrhatnámságban hordja okait. A Sárköz parasztságának életében ugyanis adódott egy olyan korszak, amikor gazdasági helyzetük nagyot lendült, és a polgáriasodás komoly formák között megindulhatott. Látszólag a parasztéletforma kiművelésén keresztül igyekeztek magasabb szintre emelkedni, és beilleszkedni a polgári magyar társadalomba. A népviseletet nem vetették le, hanem gazdasági viszonyaik javulásával párhuzamosan egyre újabb színekkel és motívumokkal gazdagították. A felszabadult társadalomnak azonban megártott a szabadabb mozgás: elgaloppírozták magukat, a túlméretezett életet birtokuk jövedelme nem tudta fedezni, tehát szükségszerűen be kellett következni a visszahatásnak. Mivel a magasabb életnívó jobban tetszett nekik, mint a küszködés és nélkülözés, a születésszabályozáshoz nyúltak, és attól kezdve az ormánságiakhoz hasonló fejlődésen megy keresztül a sárközi falvak társadalma. A születésszabályozással elérték az életstandard állandósítását, a népviselet szeretete, a minél színesebb külsőségek kedvelése pedig a Gyöngyösbokréta divatjában megtalálta az önigazolást, illetve a lelkiismeret megnyugtatását.

A Sárköznek mint tájnak a Duna és a Sárvíz nagy árterülete adja meg a fizikai földrajzi jellegét. A széles síkság SZEKSZÁRD alatt húzódik a Duna mellett BÁTÁIG, ahol erősen összeszűkül. Valamikor, a folyószabályozások előtt - úgy a XVIII. század végéig, illetve a XIX. század közepéig - a Duna és a Sárvíz áradásai gyakran elborították ezt a területet, és a lakosságot lápi életre kényszerítették. Sok kis faluban, sövényből font nádtetős házakban éltek az emberek, és örökös küzdelmet folytattak a víz ellen. A kimagasló részeken fekvő szántóföldeket hevenyészett gátakkal igyekeztek megvédeni az áradás ellen. A mocsaras, vadvizes, ingoványos vidék halász-vadász élete, némi szántóföldi termeléssel kiegészítve, az ormánsági állapotokhoz hasonlított. Zárt, háborítatlan világ alakult ki, amit a török háborúk semmisítettek meg. A buda-eszéki főhadiút a síkság szélén, a tolnai hegyek alatt vezetett, és a török hadak nem kímélték a lakosságot. Pár évtized alatt elpusztult az egész Sárköz. A közel harminc településből alig néhány maradt meg. A XVIII. században Őcsény, Decs, Pilis és Nyék szerepelnek lakott faluként. A török elvonulása után az elmenekült lakosság visszaszállingózik, és újak is jönnek. A folytonos áradásokkal küzdve lassan hozzászoktak a mostoha viszonyokhoz, a megmaradt négy község kiterjeszkedett az elpusztult falvak határaira is, és a körülményekhez mérten kényelmesen berendezkedtek. A földesúri gazdaság keretein belül itt is bizonyos mértékig adva volt a terjeszkedés lehetősége, és a családok szaporodása megfelelő arányban történt. Sárpilisen például a nyolcvanas években 30-35 gyerek született évenként, ma az őslakosságot jelentő reformátusoknál alig 4-5. A különböző úrbéresi jogok kihasználását ezen a vidéken is a gyermekek száma határozta meg, és ez nagy ösztönzést adott a szaporodásra.

Az árvízvédelmi munkálatok megindulásával a lakosság életfeltételei megváltoztak. A vizeket levezették, a Dunát és a Sárvizet medrébe szorították, és a felszabaduló területeken a szántóföldi gazdálkodást nagy arányokban kiterjesztették. A jobbágyfelszabadítás nem érintette őket olyan érzékenyen, mint az ormánságiakat, mert kárpótolva voltak a folyóvízszabályozással. A piacok közelsége, a jó utak, a nép ösztönös alkalmazkodása hamarosan bekapcsolta Sárközt a közgazdasági élet vérkeringésébe. A múlt század közepén a búzakonjunktúra még csak fokozta a lehetőségeket. Az addig örökös nyomorúságban élő nép a hirtelen fellendülés lázában elszámította magát, és messzebbre ment el, mint szabad lett volna. Az igények rendkívül nagyra nőttek, és a bekövetkező polgáriasodás külsőségekben nyilvánult meg; a minél kényelmesebb élet utáni vágyban. A gazdasági viszonyok javulása azonban nem tartott örökké, és a felfokozott igények kielégítésének a lehetősége egyszer csak túllépte a maximális fedezetkészség határát, és meg kellett állni. Ez a megállás inkább megtorpanás volt, és abban nyilvánult meg, hogy az életnívó tartása érdekében a birtokok elaprózódását akarva megakadályozni, áttértek az egygyerekrendszerre.

A születésszabályozás nem volt ismeretlen előttük. Régebbi életükben is szükségét érezték néha a közbelépésnek, tehát a készség ott lappangott bennük az újabb keletű születésszabályozás végrehajtására. Nagyon valószínű, hogy a Sárközben a múlt század elejétől kezdve folytatták a születésszabályozást, de hogy akkor mi volt az oka, azt határozottan nem tudjuk, csak sejthetjük, hogy a lápi élet mellett, majd a földesúri gazdaság patriarchális keretein belül az Ormánsághoz hasonlóan csak bizonyos számú ember élhetett meg; a felesleget el kellett távolítani. Ha nem is ez volna az oka, az kétségtelen, hogy gazdasági természetű szükségszerűség vitte rá őket a születésszabályozásra.

A későbbi egykeperiódusban a gazdasági ok háttérbe szorul, és az egész ország polgáriasodé parasztságánál észlelhető egyke határozottabb és mélyebb jelensége áll elő. A kollektív kötelékekből kiszakadt parasztság számára biztosítani kellett volna a helyes fejlődés irányát és annak feltételeit. Ez nem történvén meg, ők maguk álltak be egy olyan irányba, amelynek a túlméretezett vágyakon keresztül feltétlenül az egykéhez kellett vezetnie. Végeredményben ez is reakció és forradalmi jelenség, mert következményei semmiben sem különböznek az ormánsági egyke következményeitől: itt is a társadalom halálát készítik elő.

A hiábavaló élet

Népesedési szempontból a sárközi egykénél a következő a helyzet. Már 1900 óta mind a négy községben 24 ezreléken alul marad a születési arány. Tehát ez a terület már jóval a háború előtt erősen egykejellegű volt. A háború után felállított új egykehatár (a 20 ezrelékes születési arány) követelményeinek sem felel meg, amennyiben az 1931-1935. évek átlagában a négy községben 13,4-16,4 ezrelék között alakult a születési arány. Három évtized alatt átlagosan 8 ezrelékkel csökkent a szaporodás tendenciája. Ennek ellenére a lakosság száma egyre emelkedik. A rendelkezésre álló statisztikai adatok (Ludovicus NAGY, FÉNYES Elek, osztrák és magyar népszámlálások) szerint az utolsó száz évben így alakult a községek lélekszáma:

Év Őcsény Decs Sárpilis Alsónyék Együtt

1825	2 011	1666	714	900	5 291
1840	2 157	1 925	583	852	5 517
1857	2 128	2 320	533	1 014	5 995
1869	2 225	2 375	598	998	6 196
1880	2 640	2678	664	1 145	7 127
1890	3 734	3 202	728	1 390	9054
1900	3 514	3 251	791	1 318	8874
1910	3 454	3 699	877	1 543	9 573
1920	3460	4 323	926	1 452	10 161
1930	3 438	4 809	931	1 690	10 868

Ha csak e lélekszámokat nézzük, a lakosság növekedése elég kedvezőnek mondható, mert 105 esztendő alatt 5291-ről 10 868-ra emelkedett, ami 105,3 százalékos szaporodásnak felel meg. Más képet kapunk azonban, ha a lakosságot vallásfelekezeti részletezésben vizsgáljuk. 1825-ben még csak 100 római katolikus van a négy községben, 1930-ban 5884. Református 1825-ben 5180 van, 1930-ban már csak 4447.

A katolikusok száma 105 év alatt 5784 lélekkel emelkedett, a reformátusoké 733-mal fogyott. Az egykéző református őslakosság pusztulásnak indult, és helyükre 1870 után előbb lassan, majd később nagyobb méretekben megindul a bevándorlás, és a bevándorlók jobbára katolikusok. A vallásfelekezeti megoszlás módosulásáról a mellékelt térkép ad szemléltető felvilágosítást. A beköltözött új népek erősebben szaporodtak, és idővel az őslakosság fölé kerekedtek számban és százalékosan egyaránt. Ma az a helyzet, hogy a lakosság 40%-a helyben született, 60%-a pedig bevándorolt. Országos átlagban éppen fordított az arány; a helybeni lakosság 60%, a bevándorló 40% szokott lenni. A bevándorlók legnagyobb része Tolna megyei.

A helyszínen végzett kutatásaim közben alkalmam volt a társadalmi osztálytagozódásnak és a „helybeni", illetve „bevándorló" részletezésnek megfelelően SÁRPILIS község szaporodási viszonyait vizsgálni. A község születési aránya 1926-1935 közötti tíz évben 19,08%0, a halálozás aránya 13,98%o, tehát a természetes szaporodás 5,10%o. A 19,08%0-es születési arány alig van alatta az országosan elfogadott egykejelleg határának. Eszerint Sárpilis gyengén egykéző község. Ha azonban osztályokra bontjuk a társadalmat, és ezen belül még a „helybeni", illetve „bevándorlási" részletezést is megcsináljuk, akkor bontakozik ki megdöbbentő és pusztító arányaiban a sárközi egyke.

Társadalmi osztály Az 1926-1935 közötti 10 évben

Születés Halálozás Term. szap.

ezer lélekre

Őslakó birtokosok . . .	12,68	22.43	-9.75
Vegyes birtokosok . . .	11,42	0,00	11,42
Bevándorolt birtokosok .	4,65	4,65	0,00
őslakó nincstelenek	17.94	25,64	-7,70
Vegyes nincstelenek	12,00	0,00	12,00
Bevándorolt nincstelenek .	21,11	17.17	3.94
Intelligencia.....	0,00	0,00	0,00
	16,21	8,io	8,11
Gazdasági cselédek . . .	8,00	8,00	0,00
Uradalmi cselédek . .	25,62	7.50	18,12
Cigányok......	55.55	9.25	45.30

Az őslakó birtokosok és nincstelenek erősen pusztulnak. Ezeknél az alacsony születési ezrelékkel szemben magas halálozási ezrelék áll, és így a természetes szaporodás negatív jellegű. A vegyes elemek - értve alattuk az olyan családokat, ahol a férj vagy a feleség idegen - alacsony mértékben szaporodnak, de halálozás náluk az utolsó tíz évben még nem fordult elő. A bevándorolt birtokosoknál a legalacsonyabb a születési ezrelék, a halálozási is ugyanilyen; szaporodás nincs. A bevándorolt birtoktalanok születési ezreléke az országos átlag alatt marad. A többi társadalmi osztály, az uradalmi cselédek és a cigányok kivételével, jelentéktelenül szaporodik. (Gazdasági cselédek a helybeni gazdánál szolgáló, uradalmiak az uradalmakban szolgáló cselédek.) Feltűnő a cigányok magas születési ezreléke.

Egy másik sárközi községben, ALSÓNYÉKEN csak társadalmi osztályokat tekintve, a következő a helyzet:

Az 1926-1935 közötti 10 évben

Társadalmi osztály születés halálozás Term. szaporodás

Birtokosok 12,24 26,12 -13,88

Birtoktalanok 18,61 12,33 6,28

Intelligencia 9,37 3,12 6,25

Iparosok 19,56 n,59 7,97

Uradalmi, gazdasági cselédek 33,47 10,78 22,69

A birtokosok fogynak, a többi társadalmi osztály tartja magát, de születési arányuk az uradalmi cselédek kivételével a 20%o alatt van, tehát valamennyien egykések.

A két község népesedési viszonyainak összegezésével és bizonyos szociológiai szempontok figyelembevételével a következőkben állapíthatjuk meg a sárközi helyzetet: az őslakosság egykézik, legyen az birtokos vagy nincstelen. Ennek az az oka, hogy a feltörekvő paraszti rétegek, amikor már nem bírták tovább gazdaságilag a tempót, eladósodtak, tönkrementek, aki mégis tudja tartani magát valahogy, az a földjéből ad el évenként egypár holdat, de közben mindig hull le közülük valaki proletársorba. A birtoktalanok valamikor birtokos korukban megtanulták az egykézést, és lecsúszásuk után is folytatják. Innen a magyarázata az őslakó birtokosok és birtoktalanok egykéjének. A bevándorlók más világ törvényeit hozzák magukkal, de lassan kénytelenek alkalmazkodni, és ezért tapasztalható most már náluk is csökkenő szaporodási tendencia.

Az uradalmi cselédek és cigányok ezen a vidéken külön világot alkotnak; rájuk nem vonatkoznak a magyar társadalmak törvényei. A cigányt nem lehet kényszeríteni a születésszabályozásra, mert a szaporodás éltető eleme neki.

Az uradalmi cselédnek pedig menekülés...

Parasztválások

A sárközi falvak életében a kasztszellem erősen kifejlődött. Az őslakosság messze felette áll a bevándorlóknak. Ez utóbbiak üledék, söpredék népek, akik kintről és fentről kapnak utánpótlást. De aki fentről lecsúszik, az örökre ki van tagadva a „község"-ből. A települési viszonyok is magukon hordják ezt az elkülönülést. Sárpilisen például a község magját az őslakosság települése alkotja, és ezt félköralakban övezi a beözönlött népek proletárnegyede. A büszke falu elzárkózik „külváros"-aitól, és magában éli szörnyű életét. A közösségi szellem az egykézés következtében megerősödött: a legszörnyűbb titkok - a különböző magzatelhajtási módok - birtokában összeforrtak, és haldokló életük feloldást talál a közösen vállalt bűnök felelősség, nélküli tusájában. A magzatelhajtások, a születésszabályozás biológiai keresztülvitele itt is a társadalom lelki, szellemi és erkölcsi defetizmusához vezet. Még nem annyira súlyos, mint az Ormánságban, de a jelek kiütköznek, és a társadalom tántorog. Az egyke életrendszere teljes, és az új törvényektől meghatározott életkeret a szabadabb élet kihívó szexualitásában bódult feszültséget idéz elő, ami izgatóvá teszi a közösség együvétartozását, és a titkok parancsoló hidegsége megerősíti a törvényeket. Itt a menekülés a szexualitásba tendál, és a társadalom cselekvő ereje - ami még van - ezen keresztül vezetődik le. A család többé nem a társadalom sejtje, nem az a harmonikus egység, amelynek vitális funkciója van, hanem alkalom a szexualitás kiterjesztésére. Sárköz hírhedt a „parasztválásairól": ez ezzel van kapcsolatban. A házastársakat nem az életre tett eskü és szövetség hozza össze, hanem annak a néhány évnek túlfűtött ígérete, amely után teljes a kiábrándulás, és másfelé orientálódnak. Az Ormánságban a családközi viszony szabadabb, és a gátlások kevésbé fontosak; a Sárközben egyszerűen megoldják úgy, hogy elválnak és új házasságot kötnek. Az erkölcsök lazulása pompásan beleilleszkedik az egyke életrendszerébe és nem veszik zokon, ha valaki sokszor „félrelép". Új törvényeik nem szigorúak ...

Társadalmi szemléletük átalakulása természetes következménye a születésszabályozásnak, és az egyke veszedelme nem is annyira a születések csökkenésében, mint inkább ebben van. Egész berendezkedésük az élet minél teljesebb kiélvezésére irányul, és a küzdelem letompul a felfokozott nemiség kitanult kultuszában. Nagyon valószínű, hogy már régebben is hajlamosak voltak az érzékiségre, és ezért lettek a születésszabályozás mesterei. A nagy titkok birtokában azután felelősségérzet és bűntudat nélkül a végsőkig fokozott vágyaikat minden további nehézség nélkül kielégíthették. Az életnek művészei lettek. Nemcsak szexuális síkon, hanem a biológiai szükségletek kielégítésében is: igényekkel és ízléssel válogatják meg azok lefolyását.

A társadalom legfelső rétege minden körülmények között tartja magát. Ez alatt azt kell érteni, hogy a rosszkonjunktúrás időkben, különösen a háború után, apránkint eladogatják földjüket, és annak árából fedezik a kiadásokat, így akarják elkerülni a lecsúszást, amit azonban csak késleltetnek, de megakadályozni nem tudnak.

Az öltözködés vagyonba kerül. Egy-egy „divatos" sárközi lány vasárnap 4-500 pengős ruhát vesz magára. Nem ritka az olyan menyasszonyi ruha, amelyik 1000 pengőbe kerül. A lakodalmak mérete természetesen ehhez igazodik. ÖCSÉNY községben 1936. szeptember 20. és 26. között például ötnapos lakodalmat tartottak. A falu legmódosabb gazdájának fia, ifj. MÁRKUS Sándor és MAGYAR Sári ülték lakodalmukat, amelyre Őcsényből és a szomszédos községekből nyolcszáz vendég volt hivatalos. A vendégek 1 darab ökröt, 5 borjút, 8 sertést, 270 aprójószágot, 310 tortát, 500 kiló kalácsot és kenyeret, 3000 liter bort és 700 üveg szódavizet fogyasztottak el. Ezek a lakodalmak - minden évben van egy-kettő - utolsó fellobbanásai egy haldokló nép keserű, céltalan életének. A Gyöngyösbokréta kifelé, a lakodalmak befelé altatják el a lelkiismeretet, de mindegyiknek a szereplői a görög tragédiák álarcát viselik. A nézők csak ezt látják, a mélyen látók a tragédiát is ....

Elsüllyedt falvak

Elsüllyedt és süllyedő falvak szomorú hazája a Dunántúl. Végig a Dráva mellett, Somogy, Zala megyékben is az Ormánsághoz és a Sárközhöz hasonló a helyzet. Teljesen elmerültek már, vagy még küzdenek, de reménytelenül. A Sárköz kivételes példa a polgáriasodó egyke elfajulására. A tipikus dunántúli egyke az ormánsági. A Dunántúl egyes területein mindenütt ezt találjuk. SOMOGY vármegye már 1907-ben felírt a kormányhoz: kipusztul a magyarság, ha nem jön segítség. Somogy vármegyében 1876-ban ezer lélekre 49,5 szülés esett, 1886-ban 43,6, 1896-ban 35,8, 1903-ban 35,0. Ez a helyzet a felirat idején, és már kétségbeestek. Még szomorúbb, ha a háború utáni adatokat nézzük. 1921-ben ezer lélekre 29,5 születés esett, 1922-ben 27,6, 1923-ban 26,3, 1924-ben 23,9. Több mint a felével csökkent a születések száma fél évszázad alatt. Ma még rosszabb a helyzet!

TOLNA megye alispánja tavaly komor adatokat tárt az ország színe elé a tolnai magyarság pusztulásáról. 1935-ben 2691 gyerekkel kevesebb iratkozott be a megye területén lévő elemi iskolákba, mint 1931-ben. Ez azt jelenti, hogy 1929-ben 2691 gyerekkel kevesebb született Tolna megyében, mint 1925-ben. A gyerekek így lassan eltűnnek a társadalomból, és a társadalom elöregszik. Az alsó korosztályok összeszűkülnek és a népességet kor szerint ábrázoló gúla fent szélesedik ki. Az elöregedő társadalom életképessége csökken, az egyke erkölcsi, szellemi és fizikai defetizmusa látható jelekben ütközik ki, és az elerőtlenedett magyarság gyengén áll a németséggel szemben. Mert letagadni nem lehet, a két nép szemben áll egymással: a Dunántúlon élethalálharc folyik. Előre ki lehet számi-tani, hogy évtizedről évtizedre hogyan fognak eltűnni a magyar falvak. Vannak falvak a Dunántúlon, amelyek már a végvárak szerepét töltik be, és ha ezek is elgyöngülnek, vagy elmenekül belőlük a magyarság, vagy magára hagyatva beolvad a németségbe. S ismét eggyel szaporodott az elmerült magyar szigetek száma. Itt gyűrűként szerepel a németség, másutt előretolt pionír, de tudja kötelességét. Évszázados küzdelem edzette meg őket, és most komor lélekkel, lábhoz tett fegyverrel állnak a magyar falvak előtt - mint egykor ODOAKER germán zsoldosai a Római Birodalom limesein -, hogy a kellő pillanatot kihasználva megadják a kegyelemdöfést a vonagló dunántúli egykés magyarságnak.

A németek szerepe hazánk történetében ismert. Az Árpádok alatt meginduló német bevándorlás a lakatlan területek benépesítését célozta. Királyaink kiváltságokat adtak nekik, és azok hamarosan bele tudtak illeszkedni a magyar állam konstruktív közösségébe. Megváltozott azonban a helyzet a török háborúk után. Az elpusztított területeket újból kellett benépesíteni, de a bécsi udvar a magyarok ellen is hozta a németeket. A Neoacquistica Commissio a magyar földesurakat kiforgatta ősi jussukból, és a császár hűséges embereinek ítélte oda földjeiket.

Az új földesurak németeket telepítettek birtokaikra. Nem nacionalista érzésből, hanem a magyarság elleni gyűlöletből. KOLLONICS hírhedt „EINRICH-TUNGSWERK"-jében azt írja: „ ... kivált Felséged (Lipót császár) német örökös tartományaiból a német közemberek és magasabb rangúak előnyben volnának részesítendők, hogy a királyság vagy legalább annak nagy része idővel germanizáltassék, a forradalomra és nyugtalanságra hajló magyar vér a némettel mérsékeltessék, és így tartós hűségre és szeretetre kényszerüljön természetes örökös királya és ura iránt." A németek jöttek is mindjárt a török kiverése után, a XVII. század végén és ellepték az egész országot. A nyugati részeken terjeszkedjek erősen, a tolna-baranyai nagy német tömb is akkor keletkezett, Bácska, Bánát németté vált, Torontál és Temes vármegyék nagy része szintén. Nagyobb német települések keletkeztek Buda környékén, a Vértesben, Bakonyban. Ezek is jobbára összefüggő nyelvterületté alakultak. Mindezeknek eredménye, hogy a XVIII. században már teljes a német világ Magyarországon.

Más nemzetiségek is jöttek az országba, és a magyarság arányszáma a XVIII. század végén 40% alá süllyed. De vezető pozícióját megőrizte szellemi, politikai, gazdasági és kulturális téren egyaránt. A letelepedett németek nem mindenben váltották be a bécsi udvar elgondolásait, sőt a magyar szabadságharc idején bebizonyították, hogy a német-magyar történelmi sorsközösség gondolata erősen él bennük. Nem is volt baj a németekkel a háború előtti időkben. A háború alatt született meg a NAUMANN-féle közép-európai elmélet, amely kiindulója lett a háború utáni német szellemi és imperialista törekvéseknek. A háború végén a németek még magyar hűségről fogadkoznak. Egyik lapjuk, a KARPATENPOST 1918. október 14-i számában így ír: „Németek voltunk, németek vagyunk és németek akarunk maradni. És mint németek magyarok voltunk, magyarok vagyunk és magyarok akarunk maradni."

A háború után meginduló német propaganda valami ideális szellemi birtokbavételről beszél a dunavölgyi németséggel kapcsolatban, és a kisebbségi jogok tiszteletben tartását követeli. Az egész világon szétszórtan 100 millió német él, és a németlakta területeket német kultúrtalajnak minősítik. Történelmi jogokat nem látnak a németség egyesítésére, és ezért új elméleteket állítanak fel. Európai „zavarzónát" (Oroszország és Németország között le a Balkánig húzódó tíz állam területe) emlegetnek, amely rendezetlen viszonyaival könnyen e terület bolsevizálására vezethet. Természetesen ők azt gondolják, hogy Németországnak kell közbelépnie és a veszélyt az itt élő népek érdekében elhárítani. Kari C. v. LOESCH újszerű állampolgári jogokról ábrándozik, amelyek a birodalom határain túl élő németekre is vonatkoznának. ö „birodalmi", „határmenti" és „külföldi" németeket különböztet meg. A birodalmi németek a mai Németország határain belül élnek; a határmentiek a Lengyelország, Csehszlovákia, Ausztria, Svájc, Olaszország, Jugoszlávia, Románia és Magyarország területén élő németek; a külföldiek pedig az Oroszországban és a tengerentúli államokban élő németek. A Csonka-Magyarország területén élő németek tehát határmenti németek és az Anschluss fogalomkörébe beletartoznak.

Ottó A. ISBERT, aki bejárta egész Dunántúlt, és a Dunántúli-középhegység németjeiről feltűnést keltő könyvet írt, az új német népi elmélettel kapcsolatosan a nép alsó vagy anyarétegét és az abból gyökerező felső réteget különbözteti meg. A dunántúli német parasztság az anyaréteg, ebből keli a vezető rétegeknek származniok. Albrecht PENCK a német kultúrtalaj-elmélet feltalálója. Szerinte a népterület (Volksboden = nyelvterület) mintegy mag, amit a kultúr-terület (Kulturboden) kísér. Walter KUHN tovább megy, és azt mondja, hogy a kultúrterület körülveszi a népterületet, és ez utóbbi expanzív erőként hat. A Dunántúlt már úgy könyveli el, mint a dunántúli német nyelvterületet körülölelő nagy, német kultúrterületet. Igazolásul felhozza, hogy a horvát falvak népe a németséggel „akarati közösségben" él. Veszedelmes teóriáját tovább viszi, és a kultúrhatár fogalmát az államhatárral akarja felcserélni és a szellemi-gazdasági nemzetközösségből nagynémet népiség születését várja.

Ezek a német tudósok a magyarokat alacsonyabb kultúrájú népként kezelik és a németség legnagyobb ellenségének tartják. Albrecht Penck, a német földrajztudomány büszkesége például állandóan a magyar „néptalaj pásztorkultúrá-járól" és annak Dunavonaláról ír. Általában igyekeznék meghamisítani minden történelmi igazságot és statisztikai adatot. Ottó A. Isbert a magyar népszámlálás adatait önkényesen korrigálja, és a dunántúli 340 000 német számát 400 000 fölé emeli. Dunántúlról rajzolt nemzetiségi térképein pedig a nemzetiségeket tendenciózusan sokkal nagyobbnak állítja be, mint amilyenek a valóságban.

Tagadhatatlan azonban, hogy a németségnek pontos felvételei vannak a Dunántúlról. Minden család, minden családtag, minden porta számon van tartva. Német diákok járták be a Dunántúl németlakta területeit, és mindent pontosan felmértek. A szellemi imperializmus mellett a gyakorlati terjeszkedésre is gondolnak. A hazai németségnek jól kiépített szervezete van. A „KULTURVEREIN" és a vásárokon való találkozás útján tudják, hogy hol, melyik magyar községekben van eladó vagy felesföld, üres ház. Gyorsan megjelennek, s egymást segítve azon vannak, hogy az eladó magyar birtok német kézbe kerüljön. Ők értékelik a gyereket, mert szükség van rá. Új honfoglalásra készülnek. Csodálatos módon megőrizték népi sajátságukat és kultúrájukat még olyan helyeken is, ahol színmagyar községek veszik körül őket. Somogy és Baranya megyék határán, az Ormánság szélén van három német község: TEKLAFALU, NÉMETÚJFALU és ENDRŐC. Körülöttük magyar községek. 1832-ben hozták ide a németeket az uradalmi erdőkbe fát vágni. Kaptak egypár hold földet, és szorgalmasan dolgoztak. A legutóbbi népszámláláskor még magyarnak vallották magukat, igaz, hogy előbb németet mondtak be, de később meggondolták - hátha baj lesz belőle -, és a tanítóval, aki népszámlálási biztos volt, magyarra javíttatták. Egymás között németül beszélnek, de az irodalmi németet nem értik. Szorgalmas, igénytelen nép. Télen facipőben és szőrharisnyában járnak, nyáron fapapucsban. HITLER uralomra jutása óta teljesen megváltoztak, és nagynémet eszméket vallanak. Német diákok jártak közöttük agitálni, eredmény: az egyik katolikus papot, aki próbált a német prédikációk mellett magyart is tartani, lázadásszerűen el akarták távolítani. A környező magyar falvakba lassan beszivárognak, és a magyarokat elnémetesítik. A POLAI, KÁTAI, TAR, KOVÁCS, GELENCSÉR nevű emberek nem tudnak magyarul.

A szétszórt sváb községeknél sokkal veszedelmesebbek azok a falvak, amelyek szorosan csatlakoznak egymáshoz, és valósággal tömböt alkotnak PÉCSVÁRADTÓL MOHÁCSIG, SIKLÓSTÓL TOLNÁN és FEJÉR megyén keresztül fel BUDÁIG, sőt még azon felül is. Ezek a községek ma már nyíltan is nagynémetek. NAGPALLÓN beszéltem egy húszholdas sváb gazdával, aki nyomatékosan kijelentette, hogy ő német, de egy keveset tud magyarul. A magyarokról, akik néhányan a falu szélén laknak, úgy beszélt, mint a cigányokról. Majd gúnyosan emlegette, hogy neki ugyan csak 20 kat. hold földje van, de Bácskában négyszázholdas svábokról tud. Ezt úgy mondta, hogy ki lehetett érezni: a 20 kat. hold még nem jelenti számára a birtoknagyság felső határát. Nem áll meg húsz holdnál!

Pedig a sváblakta területek birtokpolitikailag a legrendezettebbek. Az egykés magyar faluk a nagybirtokok halálgyűrűjében fuldokolnak; itt ideális a határ. Ameddig csak ellátni, mindenütt 20-40 kat. holdas kisbirtokparcellák. Teljesen befejezett helyzet, ezen már sem földbirtokreformmal, sem telepítéssel változtatni nem lehet. Sőt az expanzív németség terjeszkedik. Megszállja, kiveszi a dolgozni nemi akaró magyarok földjét felesbe. És ha a sváb egyszer beteszi a lábát a magyar községbe, nem megy ki onnan többet, mert egész éven keresztül talál megélhetést. Télen az erdőn fát vág részért, tavasszal gombát szed, majd epret. Közben eljön a nyár, lehet aratni, csépelni. Utána ősszel szelídgesztenyét szedni (Pécsvárad körül nagy gesztenyeerdők vannak) és ismét fát vágni. Egypár éven belül annyira megszedi magát a szegény sváb, hogy ki tudja venni felesbe a magyar gazda földjét. Megveszi azt a házat, amelyben eddig béresként lakott. Lassan megveszi a földet is - és tíz év múlva követeli a német nyelvű iskola felállítását.

Honfoglaló küzdelmében segítségére van a Kulturverein. Télen előadásokat tartanak, ahol a német faji öntudatot ébresztgetik, és arról beszélnek, hogy mártírok, a nagynémet birodalom kilökött pionírjai, akik évszázadok viharaiban megálltak helyüket, és hordták görnyedni nem tudó vállukon a nagynémet sors nehéz keresztjét. De már nem soká kell hordani, mert a nagynémet gondolat diadalmasan tör előre a világ minden táján, ahol csak németek laknak. A Kulturverein előadásai a leglátogatottabbak. Mivel a magyar hatóságok ellenőrzése folytán csak az vehet részt azokon, aki a Kulturverein tagja, mindenki belép! És, hogy van eredménye, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy előadás után a borospincékben gyülekeznek, és ott napokon keresztül, hatósági ellenőrzés nélkül folyik zavartalanul a felhevült beszélgetés, és nemegyszer hallani csendes téli estéken a szőlőhegyek felől a HORST WESSEL-dal dinamikus, mindent elsöprő ütemeit. . .

A németség helyzete a Dunántúlon az utóbbi időkben határozottan megváltozott, és bizonyos öntudatra ébredésfélével állunk szemben. A hitleri Németország világosan és nyíltan megfogalmazott tervei között a dunavölgyi imperialista politika is szerepel, és az itt élő németek - ahogy azt egy előadáson egy fiatal sváb egyetemi hallgató őszintén kifejtette - meghasadt lélekkel állnak a jövő előtt. Hűség a magyar hazához egyik oldalon, a Harmadik Birodalom hívó szava a másik oldalon: választani nehéz, de az ősök tetemrehívása egy pillanatig sem teszi kétségessé, ha eljön az ideje, tudni fogják, hol a helyük! A magyarországi németség zavarban van, mert most fog eldőlni, hogy a német-magyar történelmi sorsközösség létezik-e?

Dunántúl sorsa

Dunántúl élethalálharcára három évvel ezelőtt döbbentünk rá először, amikor HIDASON átadták a magyar templomot hivatalosan is a németeknek. A magyarok elkallódtak a századok viharában, és helyüket németek foglalták el. A statisztikusok nem hagyták annyiban a dolgot, és kimutatták, hogy megvannak a hidasi magyarok: a temetőben, a szomszédos falvakban és Amerikában! A magyar ifjúság egy része az elnémult harangot elhozta a faluból, és ezzel bizonyította, hogy a falu feladta a harcot: menekülnek... A hidasi tragédia után nem lehetett többé tagadni a magyarság pusztulását. A Dunántúl kezdi felvenni a háború előtti Erdélyt formázgató jelleget, és a jelekből ítélve sorsa ugyanaz lesz, mint Erdélyé volt... Az egykéző magyarság birtokpolitikailag egyre rosszabb helyzetbe kerül, és a terjeszkedő németek lassan kiszorítják őket. Az egész Dunántúlra nincsenek adatok, de a részleteredmények is kétségbevonhatatlanul igazolják, hogy Dunántúl megismétli Erdély tragédiáját!

Dunántúl területe 6413845 kat. hold, ebből a 100 kat. holdon felüli birtokok 3 136702 kat. holdat foglalnak el. A nagybirtokokból 749953 kat. Hold bérbe van adva nagybérlőknek. A 100 kat. holdon aluli birtokok területe 3 277 143 kat. hold, ennek kb. 40%-a a sváboké. A német terjeszkedés a nagybirtokok parcellázása révén nyer gyakorlati megoldást. BARANYA megyében az 19-27-1929. években 4514 kat. hold nagybirtok jutott német kisgazdák kezére, SOMOGY megyében 7720 kat. hold. Legélesebben a Sárközben alakult ki egymással szemben a német-magyar front. Itt komoly élethalálharc folyik. A síkságon magyarok élnek, a hegyek között németek. A németek lassan lehúzódnak a hegyekből, és kiszorítják a magyarokat. Az alábbi kimutatásban a két nép szaporodási viszonyait, vándorlását és népsűrűségét állítjuk szembe egymással.

Tényleges Természetes Vándorlási Népsűrűség

Szaporodás vagy fogyás különbözet 1930-ban

1921-1930 közt %-ban.

Magyar községek

Alsónyék 16, 4 5, 1 11, 3 39, 0

Decs 11, 2 3, 5 7, 7 47, 9

Őcsény -0, 6 0, 2 -0, 8 47, 9

Sárpilis 0, 5 5, 2 -4, 7 42, 5

Német községek

Alsónána -1, 2 10, 0 -11, 2 110, 2

Bátaszék -2, 1 1, 3 -3, 4 121, 7

Bonyhád 0, 6 7, 7 -7, 1 173, 8

Mórágy -2, 8 8, 6 -11, 4 115, 2

Szálka 26, 4 3, 2 23, 2 80, 1

Várdomb -16, 6 6, 0 -22, 6 202, 5

A magyar községekben a népsűrűség alacsony: 40-50 között váltakozik négyzetkilométerenként. A tényleges szaporodás (az egyik népszámlálástól a másikig beállott népnövekedés) Decsen és Alsónyéken nagy, de ez a bevándorlás eredménye. A természetes szaporodás (a lakosság saját - születések révén való - szaporodása) alacsony; a bevándorlással együtt azonban emeli a lakosság számát. Decsre 1921-1930 között 333-an vándoroltak be, Alsónyékre 164-en. A másik két községnek, Őcsénynek és Sárpilisnek alacsony természetes és tényleges szaporodása az egykézés miatt állt elő, illetve a kivándorlás miatt maradt alacsony. Ugyanis Őcsényből 29-en, Sárpilisről 43-an költöztek el az utolsó népszámlálási évtizedben. Itt a bevándorolt, üledék, söpredék népek nem tudnak megállapodni és továbbvonulnak.

A német községek magas népsűrűsége - 100-150 lélek négyzetkilométerenként - a magyar községek felé irtózatos expanzív nyomást jelent. Ezekből nagy a kivándorlás, és tényleges szaporodásuk ezért - SZÁLKA kivételével, ahová német bevándorlás folyik - negatív jellegű. Természetes szaporodásuk ezzel szemben erélyes és határozott. A születésekből előálló szaporodást a kivándorlás levezeti. Sokan vannak, a terület kevés: megindulnak a magyar községek felé. A vándorlási különbözet átlagosan 8-10%. Bonyhádról elvándoroltak 1921-1930 között 482-en, Alsónánáról 164-en, Várdombról 196-an, Mórágyról 238-an, Bátaszékről 259-en. Vándorlásuk nemcsak a sárközi községek felé, hanem Tolna megye egyéb részeibe is irányul, hiszen a vármegyében 28 egykés község van.

A német községek szaporodás tekintetében sokkal jobban állanak, mint a magyarok. A születések száma itt is csökken és sok német község egykézni kezd. Alsónánán például 1926-ban még 40 gyerek született, 1930-ban 30, 1934-ben 20. Nyolc év alatt felére csökkent a születések száma. A falu lakossága 1442 lélek, tehát a születési ezrelék 1926-ban 27,2 volt, 1934-ben már csak 13,7. Alsónána egykés sváb község. Csakhogy itt is a társadalmi osztálytagozódásnak megfelelően alakul a szaporodás, de nem úgy mint a magyar községekben, és ezért jobb a helyzet.

A jobbágyság felszabadulása után a sváb falvakban éles társadalmi elkülönülés ment végbe. Az anyagilag jól megalapozott kisbirtokos svábság felett a nagyparaszti - 100-200 kat. holdas réteg -, legalul pedig a zsellérek, nincstelenek, napszámosok társadalmi osztálya alakult ki. A felső társadalmi osztályok polgáriasodása népi kultúrájuk kiművelésén keresztül gyors ütemben folyik, és az egygyerekrendszerre való áttérés minden megrázkódtatás nélkül, simán ment végbe. Az alsó rétegekből szorgalom és bevándorlás révén sokan felemelkednek a polgári sváb társadalomba, de mindjárt alkalmazkodnak, és kényelmesen berendezkednek. A többség szegény és szapora. Mivel saját határukban nem jutnak földhöz, és a szomszéd községekben is minden eladó földet felvásároltak a régiek, kénytelenek messzebbre elmenni. Ez a réteg jelenti a német expanzív erőt. Üres kézzel vonul a magyar falvakba és pionírmunkát végez.

A Sárközzel szomszédos sváb falvak népe nagyon szegény. A felső réteg itt 30-40 holdas, és a számuk elenyésző. A nincstelen vagy párholdas sváb mezőgazdasági munkások lejárnak a síkságra az uradalmakba dolgozni; vágyakozva nézik a földeket. A mögöttük lévő tömegek nyomják őket előre...

Különösen két község néz farkasszemet egymással: SÁRPILIS és VÁRDOMB. Sárpilis népsűrűsége 42, Várdombé 202. Várdomb a tolnai hegyek lábánál fekszik, valamikor magyar község volt, ma színsváb. Hány hidasi tragédia játszódott le hangtalanul a századok folyamán, és hány magyar község süllyedt el nyomtalanul a terjeszkedő németség tengerében? Várdomb tragédiája meghúzódik a kéklő tolnai hegyek alatt, amelyek mögött komor lélekkel éltek századokon keresztül a svábok. Sovány földjeik nem termettek sokat; a kevés búzát eladták vagy becserélték több kukoricáért. Azt ették egész éven át. Amikor megjelentek a hegyek peremén, látták lent a gazdag síkságot és a halálraítélt büszke népet: megkezdték a munkát - és a föld ma már az övék. Sárpilis 2076 kat. hold földjéből 1856-ban még csak 6 kat. hold volt a szomszédos sváboké, 1935-ben már 514 kat. hold. Elveszett tehát a terület 2j%a. A lakosság összetétele nem változott meg, a többség magyar, és alig 10%-a tud németül. De a föld már nem az övék. A svábok, ha tehetik, megmaradnak falujukban, és úgy veszik meg a magyar földeket.

Sárköz birtokveszteségei igen jelentékenyek. A múlt nyáron tizedmagammal a PRO CHRISTO Diákokháza Falukutató Munkaközösségével) felvettük birtokmobilizációs adatait, és a következő eredményt kaptuk: Sárköz területe 40 000 tat. hold. Ebből 20 000 kat. hold a négy sárközi községé, 20 000 kat. hold nagybirtok, jobbára a Magy. Kir. Vallásalap tulajdonában. A négy magyar község a telekkönyv bevezetésekor (1856) még majdnem teljes egészében a 20000 kat. -old birtokában volt, ma már a 20 000 kat. holdból 6 000 kat. hold a szomszédos német községeké (Bátaszék, Mórágy, Várdomb, Alsónána stb.). A magyarság elveszítettte eddig birtokállományának 30%-át. De ez még nem minden. A Vallásalaptól 2000 kat. holdat bérelnek a svábok, és a magyar községek tulajdonából most van átmenőben 1500-2000 kat. hold. Vagyis Sárközben az idők folyamán a németek 10 000 kat. hold földet sajátítottak ki maguknak!

BETHLEN István gróf a háború előtt látva Erdély tragédiájának előrevetett árnyékát, a románok birtokvásárlásait és a magyarok térvesztését, keserűen mondotta: a történelem ítélőszéke előtt egyszer mindenki felelni fog Erdélyért. Ez Dunántúlra is áll: a történelem ítélőszéke előtt egyszer mindenkinek telelnie kell Dunántúlért. A süllyedő falvak süllyedésének előidézésében a külső gazdasági és társadalmi körülmények és az ezeken felépülő ideológiai megnyilvánulások játsszák a legnagyobb szerepet. És ebben mindenki bűnös. A nép önmaga ellen fordult, mert akik vezették, leszorították őket, és nem engedték felemelkedni. Az egész gazdasági és társadalmi berendezkedésünk a parasztság ellen vonultatta fel az erőket, és az ország dőzsölt a „másik nemzet" felett. Most itt az eredmény: a parasztság feladta a harcot, úgy látják, nem érdemes... A nagynémet birodalom gondolata pedig már bent ég a lelkekben. Határait - amelyeket eleinte a Balatonnál, azután a Dunánál vontak meg - már térképekre rajzolják. A történelem tanúsága szerint ezt a gyakorlati megvalósulás szokta követni. Erdélynél legalábbis úgy volt; vajon a Dunántúllal is ez fog történni?

Erre csak az egykés magyar parasztság tudna feleletet adni, vagy talán már adott is azzal, hogy - hallgat...

Az alábbiak a Néma forradalom c. könyv végén találhatóak.

Az író vallomása

Pusztuló nép vagyunk.

Nemrégiben mutatta ki egyik kiváló statisztikusunk, Móricz Miklós, hogy 1960-ig még növekedni fog az ország lakossága - nem mintha a nemzet regeneráló ereje feltámadna, hanem az idősebb korosztályok tartalékai és az élettartam általános meghosszabbodása a mai keretek fenntartása mellett némi szaporodással is biztat -, eléri a lélekszám a 10 milliót, utána azonban rohamos apadás fog beállni.

A világháború nagy sebet ütött a nemzeten. 500 000 gyermekkel kevesebb született, mint amennyinek kellett volna, és ez a mostani évektől kezdve sokáig - talán még félévszázad múlva is - éreztetni fogja hatását minden tekintetben. A fiatal korosztályok aránya egyre kedvezőtlenebbül alakul a társadalomban: az öregek tért nyernek, a fiatalok háttérbe szorulnak; a társadalom elöregszik. Általános lesz az egygyerekrendszer, és az „egykék" öreges életelvekkel óvatosan és számítgatva mérlegelik majd a társadalmi eseményeket. Minden lépésükben benne lesz a bizonytalanság érzésének tudata - létük végzete -, és nem fognak tiltakozni az öregek uralma ellen. A gazdasági viszonyok javulása pedig feloldja a feszültséget, és a szociális kísérőzene eltűnik a generációs harc színteréről. A munkapiac helyzete enyhül; nagy tehertételétől - a munkanélküliektől - megszabadul. Ugyanis a háborús születésű nemzedék a normális létszámnak felével jelentkezik a munkapiacon, és a munkanélküli tömegek a relatíve nagyobb kereslet révén felszívódnak. Dolgozni fog mindenki ebben az országban - és a dolgozók nem elégedetlenkednek.

Így lassan kikapcsolódik a nemzet életéből egy forradalom lehetősége. Az elöregedő társadalomnak nincs feszítő ereje, sem robbanásra váló készsége. Az öreg társadalom megelégedés, megnyugvás és kiegyenlítődés után vágyik. Nélkülöz minden különösebb lendületet. Belső ösztöneit elhallgattatja, külső körülményekre, izgalmakra nem reagál. Hite, lelkesedése nincs; ideálokért nem harcol. Az öreg társadalom a halál dermedtségével, utolsó állomás egy nemzet életében. Sajnos, a magyarság ideérkezett, és megfiatalítani nem lehet. A statisztika és szociológia rideg törvényei sivárnak és kegyetlennek jelzik a jövőt: az elöregedett csonkaország után jön az elgyengülő és elnéptelenedő csonkaország...

Népesedés.hu"A Halállal nem békélni meg!"

Népesedés.hu
"A Halállal nem békélni meg!"